Június 30-án lejárt az a határidő, amelyen belül a britek meghosszabbíthatták volna az eredetileg egy évesre tervezett átmeneti időszakot. Ők ezzel nem éltek. Katasztrófa, vagy jól kalkulált kockázat?
Miután 2020. január elsejével az Egyesült Királyság hivatalosan is kilépett az Európai Unióból, egy úgynevezett „átmeneti időszak” lépett életbe. Ez arra szolgált, hogy miután a hivatalos, politikai „válás” megtörtént, a felek megtárgyalhassák a szeparáció részleteit. Már korábban úgy vélekedett a legtöbb szakértő, hogy ez az egy éves időszak nem lesz elég arra, hogy a rengeteg, sok vitát generáló kérdésre kielégítő választ találjanak, a brit kormány pedig – politikai megfontolásból – nem mutatkozott nyitottnak arra, hogy a szükségesnél egy perccel is tovább az uniós szabályok szerint játsszon.
Az átmeneti időszak végéig ugyanis, bár a britek már nem tagjai a brüsszeli döntéshozó mechanizmusoknak, a különböző szabályok ugyanúgy rájuk is vonatkoznak. Többek között ezért is írtuk, hogy bár a britek kilépése hivatalosan megtörtént, a legtöbb brit és európai állampolgár ebből valószínűleg nem érzett meg semmit. A „valós” kilépést követően azonban ez változni fog: amennyiben nem születik megegyezés az elkövetkező öt hónapban, úgy valósággá válhat a rendezetlen kilépés sokak által rettegett réme.
2021. január elsejével az Egyesült Királyság kilép minden EU-val kapcsolatos megegyezésből, ám több lehetőség is elképzelhető arra, hogy ez pontosan hogyan fog megtörténni. Az első lehetőség az, hogy a brit kormány döntése nyomán kényelmetlenül rövidre szabott határidőben az EU könnyebben lépi át azokat a határokat, amiket korábban lefektetett, így a britek valóban „vissza tudják szerezni az irányítást”. Boris Johnson brit miniszterelnök stratégiája is erre alapul, és a konzervatív kormányfő abban bízik, hogy az egymással farkasszemet néző tárgyalófelek közül a Michel Barnier vezette uniós delegáció fog előbb pislogni. Ez a fogatókönyv a brexitpártiak álma: a britek kiválogatják az EU-s „menüből” azt, ami nekik kell (olcsó munkaerő, szabad piac), a többiből pedig köszönik szépen, nem kérnek.
Azonban, ahogyan a Bill Clintonhoz fűződő mondás is tartja, „It’s the economy, stupid”, azaz „A gazdaság a lényeg, te hülye.” A gazdasági adatokat nézve azt láthatjuk, hogy az Európai Unió szabadpiaca lényegesen jelentősebb vásárlóérővel, illetve termelési kapacitással rendelkezik, mint a brit monarchiáé, illetve míg az európai piac növekedése szinte elkerülhetetlennek tűnik további bővüléssel, addig a szigetország geopolitikai helyzetéből adódóan is alapvetően az európai gazdaságra és munkaerőre támaszkodik. Ez azt is jelenti, hogy a tárgyaló felek közül vélhetőleg a briteknek kell majd lejjebb adniuk elvárásaikból, ha az uniós piachoz továbbra is kedvező feltételek mellett szeretnének hozzáférni. Nem elképzelhetetlen az sem, hogy Johnson egy-két fontosabb pontra fókuszálva próbál majd meg „eladni” szavazóinak egy viszonylag „puha” kilépést.
A brit miniszterelnök kabinetjének keménymagos brexit-párti összetételét elnézve azonban az sem lehetetlen, hogy valóban bekövetkezik a rendezetlen kilépés, azaz a britek mindenféle megegyezés nélkül „kizuhannak” az Unióból, és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai szerint folytatják a kereskedelmet a kontinens országaival. Az Egyesült Királyság kereskedelmének 49 százaléka az EU-n belül zajlik – vámmentesen.
A rendezetlen kilépés eredményeképpen a legtöbb termékre nagy mértékű vámok kerülnének, illetve határellenőrzésnek lennének alávetve, jelentős logisztikai és infrastrukturális kihívást teremtve. Az EU-n belül a britekre 70 országgal között 40 kereskedelmi szerződés vonatkozott – eddig 19 ilyen egyezményt kötöttek meg, 50 országra vonatkozóan, amely országokba eddig a brit külkereskedelem 8 százaléka irányult. Persze az is elképzelhető, hogy a konzervatív kabinet bevállalja a rizikót, majd pedig a koronavírus által teremtett gazdasági helyzetre fogja a bekövetkezett válságot. Ez azonban semmiképpen nem ígér túl sok jót az egyébként Johnsonékra szavazó angol munkásosztály számára.
Egyes brexit-párti lapok a határidő elmulasztását karakán kiállásként értelmezték. „Most már tudják, hogy nem blöffölünk – Az Egyesült Királyság figyelmen kívül hagyta az átmeneti időszak határidejét” – így az Express. A „megmutattuk nekik” narratíva azonban ebben a helyzetben körülbelül úgy hangzik, mintha egy fegyveres rabló megfenyegetné áldozatát: „ide a pénzt, vagy öngyilkos leszek.”
A kilépés feltételeiről szóló megbeszéléseknek az online térbe kényszerülése után visszatértek a sokkal hatékonyabb szemtől-szembe formátumhoz, azonban maguk a tárgyalások még így is rendkívül nehézkesen haladnak. Ahogy azt korábban is megírtuk, bizonyos kérdésekben egyáltalán nincs haladás: az ír határkérdés, a halászati jogok, de akár a jövőbeli piaci kiegyensúlyozottságot biztosítandó megállapodás is gordiuszi csomóval kötik össze a két felet. Akár a kabinet adja be a derekát, akár rendezetlen kilépés következik egy biztos: a Keir Starmer vezette Munkáspárt ugrásra készen várja azt, hogy véget vethessen a Konzervatív Párt tíz éve tartó kormányzásának.
