A szabadság kertről kertre járta be az országot annak idején is. Szinte észrevétlenül osonva, mint ez a macska is. Mi lett volna, ha Petőfi macska lett volna? – teszem fel az oktalan kérdést a lustán gomolygó felhőket nézve. Rárontana a rátarti madárra?
Én, ahogy újra (és újra) olvasom Adyt, hallom a kérdést, kigyúló szép fejét ingatva mondogatja a lovam. A hangja ismerős, mintha az én hangom lenne. Kérdést kaptam, kérdésem lett, van esélyem válaszra tehát.
Rögtön rájöttem: a zuhanyrózsán keresztül, mikrocsippel hallgatják le a gondolataimat a sorosisták, merthogy szakmailag és politikailag veszélyessé váltam számukra. És hogy lenyúlhassák a dalaimat.
Valahányszor ott jártam, lestem, ámultam, mert a rádió roppant fontos hely volt, nemcsak a hivatalos politika szócsöve, de kultúrközpont; rádiójátékok, színházi közvetítések, opera, operett, hangverseny.
Időnként akkora köd ereszkedett a lakótelepre, hogy amikor tornaórán kimentek a salakkal borított iskolaudvarra focizni, hiába kispályán játszottak, nem lehetett látni a másik kaput. Legalábbis ő nem látta.
Idestova fél éve élünk falun. (Egy kedves barát, kolléga, ha nem sértődik meg e jelzőn, így írná: fél év faun.) A legmeglepőbb, hogy lényegében észrevétlen volt a változás. A jóba könnyű beleszokni, igaz.
Eszembe jut saját gyermekkorom, ami nem volt ilyen jó. Nem értek rá ennyit a felmenőim. Meg nem is volt ez divat egy-két emberöltővel korábban. Nem tudták még az emberek akkor, hogy hogyan kell a jövőt megalapozni. Hogy nem jön minden magától.
Sokáig kell élni, és akkor belekáprázik a szemünk a tenger változásba. Szavak, hitek, célkitűzések fordulnak önmaguk ellentétébe, miközben senki sem fordul önmagába. Ami tegnap az igazság veleje volt, az mára csak egy üres velős csont.
Kedves biztos úr, kölcsönös és jóhiszemű együttműködésünket előmozdítandó kezdjük egy olyan állítással, amellyel vélhetően mindketten egyetértünk: nekem nem kellene itt lennem. Na látja: nincs közöttünk vita. Ám kénytelen vagyok lerombolni egyetértésünk illúzióját.
Ebédelnénk, a pincér arra jár, még nem tetszettek dönteni, állapítja meg rosszallóan, továbbsiet, a hölgy utána szól: kérem, segítsen, ez mi? Hogyan készül? A pincér kelletlen. Hogy mit tetszik?
Szerelemmé kell lenni, borrá kell lenni, hogy valamit kezdeni tudjunk ezzel a nyomorúságos élettel. Csók és korty csak megsavanyodik a felnőtt szájban.
Van a könyvespolcomon egy könyv, amely lapjaira szakadva, valójában részekből összerakva foglal el – mindezek ellenére – nagyon is előkelő helyet. Ez az a darab, amit talán a legtöbbet forgatok.
