A röszkei sínek között állok, valamikor 2015 nyarán, sötét bőrűekből álló menetoszlop közeledik felém Szerbia felől. Mögöttem már várják őket a rágógumival csámcsogó embercsempészek és az elcsigázott rendőrök egyaránt. A vonuló sokaság hatalmas tömegnek tűnik, kicsit félelmetes is a látvány, amit számos operatőr örökít meg. Hiába, akkoriban Csongrád-Csanád megye déli csücske volt a világ médiaügyi szívcsakrája. A menetoszlop egyre csak közelít, akkor veszem észre, hogy mennyire felülreprezentált a gyalogosok között a tangapapucs és a melegítő. Aztán persze kirajzolódnak az arcok is, rajtuk pedig az érzések. Kerülnek aztán hozzájuk nevek és történetek is. Találkozom egy tökéletes angolt beszélő jogásszal, aki azért menekül, mert nem ismeri el a saríját. Aztán jön egy család pánikolva: a legkisebb gyerek megsérült, vérzik, mert beleakadt a gyodába, a határzárba. Majd egy a röszkei kukoricást is paranoidként vizslató férfi, aki két kezét összerakva könyörög, hogy ne írjam le a nevét, mert ő nemrég szabadult a damaszkuszi börtönből. Nem politikai fogoly volt, egyszerű bolti tolvaj.
Most Tiszabecsről kapom szatyorral és sporttáskával érkező menekültekről készített képeket. Férfiak, nők, gyerekek, történetek és életek vannak most is összezsúfolva annál az átkelőnél. Magyarok, ukránok, kettős állampolgárok, akiket ezekben a rendkívüli időkben akár egyetlen szóval is jellemezhetünk: menekültek.
De Magyarországon ez szitokszó. Idehaza fejüket rázva javítják ki magukat a kormánypárti döntéshozók és beszélő fejek, ha azt mondják például, hogy „menekülttábor” vagy „menekültstratégia”. Lám, Orbán Viktor is csak majdnem mondta ki csütörtökön a „menekült” szót. Pedig most a szomszédunkban zajlik a háború, aminek a tétje komoly: veszélyben a rezsicsökkentés. Legalábbis a kormányfő ezt hangsúlyozta közösségi oldalán közzétett bejegyzésében, amelynek végén úgy fogalmazott, hogy nagyon sok ukrán állampolgár fog menekültstátuszért folyamodni.
Mindez alighanem azért történik, mert a miniszterelnök legitimációja nagyban táplálkozik a röszkei melegítőnadrágos menetoszlop iránt tudatosan táplált, államilag gerjesztett elemi gyűlöletből. A kormánypárti nyilvánosságba ugyanis akkoriban csak az fért be, hogy fiatal, életerős férfiak érkeznek Magyarországra, a terepre küldött médiamunkásoknak tilos volt például nőket és gyerekeket mutatniuk vágóképeiken. Hiába, ők semmilyen szögből nem tűntek félelemkeltőnek, mind egyszerűen csak megszálló migránsok voltak, egytől egyig.
Ugyanabban a helyzetben vannak most a kárpátaljai magyarok, amilyenből egyszer már uszító, a szolidaritás minden formájára nemet mondó nagypolitikát gyúrt a Fidesz és az a másik párt, amelyik jó ideje közös listán szerepel vele. Figyeljük meg: az a hatalom fog most a földönfutóvá tett határon túli magyarok iránt részvétet kérni a társadalomtól, amelyik sportot űz abból, hogy immár tizenkettedik éve minden kisebbségbe, elesettbe, vagy ezek segítőjébe nekifutásból rúg bele. Ezeken a most menekülő embereknek egyáltalán nem segít az a tény, hogy ez a két szóban forgó párt eszközként használta sokukat a magyarországi országgyűlési és önkormányzati választásokon. Igen, arra a mostanáig törvénysértő eljárásra és költségvetési károkat okozó kiskapura gondolok, amelynek köszönhetően fiktív magyarországi lakcíme és nyugdíja lett számos Kárpátalján élő kettős állampolgárnak. Ez a valahol talán nemzetstratégiának nevezett, politikai útonállással kevert káeurópai seftelés most semmit nem ér és senkin nem segít. Sőt: most aztán különösen nem, elvégre a fiktív, csak szavazáskor és nyugdíjosztáskor érkezők bizony messziről ugyanolyan arctalan tömegnek hatnak, mint a melegítőnadrágos menetoszlop Röszkén. De most ebben a sokadalomban is láthatóvá válnak az arcok és a történetek. És nem bírom megállni, hogy ne hozzam fel, de jelenleg annak az ellenzéki pártnak – igen, a legeurópaibbnak – kellene a legszívhezszólóbban szónokolnia a háborúban kétszeresen sújtott kárpátaljaiak sztorija kapcsán az önkényről és az elnyomásról, amelyik éveken keresztül úgy uszított a határon túli magyarok ellen, mint a Fidesz és a vele szövetséges kispárt tette a röszkei menekültek ellen. Valós, megoldandó problémát mosott össze olyan hergelő féligazságokkal, amelyeket békeidőben sem kellene foglalkoznunk.
Most meg pláne nem, mert háború van, történelmi idők járnak. Ilyenkor kiderül, hogy mennyire vagyunk erősek (hát, khm…), mennyire vagyunk irgalmasak. Ilyenkor derül ki, hogy mit látunk bele egy felénk tartó menetoszlopba: megszállókat vagy testvéreket? Magyarán ezek az idők, amikor jól megnézhetjük magunkat.
Percről percre közvetítésünket itt olvashatja.
