A Libri irodalmi díj 2021-es jelöltjei között ott van Selyem Zsuzsa írónő is. Az első világvége, amit együtt töltöttünk című novelláskötete kapcsán 2020 nyarán interjúztunk, a beszélgetés azóta sem vesztett aktualitásából. A könyv a klímakatasztrófától a valóságshow-k világán át a diktatúra nyomasztó mindennapjaiig sok mindennel foglalkozik, volt is hát miről beszélgetünk. Kitértünk arra is, milyen kifutása lehet ennek a mostani járványidőszaknak.
– Új novelláskötetét olvasva, annak címével találkozva nem lehet nem feltenni a kérdést: melyik „apokalipszistől” tart leginkább?
– Hát, tartani nem tartok egyiktől sem, csak néha nem kapok levegőt az autók kipufogógázától. Nem annyira a jövőt, inkább a jelent nem látom rózsásnak, ez viszont inkább higgadt elemzést és derűs cselekvést igényel.
– Milyen cselekvést? És mit jelezhet az, amikor létrejönnek a „klímaszorongáshoz” hasonló szavak? Hogy mindennél komolyabban kell vennünk a problémát? Nem vihetik emellett sokan túlzásba a pánikot?
– Sőt, szolasztalgia! (Az angol solace szóból a klímaszorongás kifejezésére képzett szó – szerk.) Örülök minden új szónak, ahogy minden megmentett vagy újonnan ültetett fának is örülök – feltéve, hogy olyan fát ültetnek, amely képes beszállni az adott hely szerves életébe, kapcsolatba lép a rovarokkal, gombákkal, fészek-lehetőséget nyújt madaraknak. A pánik, vagy hogy a status quo híveinek kedves kifejezéssel éljek, a klímahiszti persze értelmetlen, mert kimerít, lebénít, totál fölöslegesen szívja le az energiánkat, ugyanakkor ok bőven van rá. Az okok kitakarására találták ki a szórakoztatóipart, aminek pokoli működését David Foster Wallace írta meg a Végtelen tréfában: az ember lassan már a végtagjait is odaadja, csak hagyják békén szórakozni egyedül a képernyő előtt.
– Valóságshowként tekintünk a minket körülvevő világra, ahogy kötete egyes szereplői is? És ha igen, hogyan lehetne ebből kitörni?
– Mintha csak a véletlenen múlna, hogy az emberiség a képernyő melyik oldalán abszolválja az életét. A Villán túl című novellám konkrétan egy valóságshow-ban játszódik, ahová Bibi azért megy, hogy megüsse a főnyereményt, Tilda azért, mert kíváncsi ennek a szórakoztatóipari műfajnak az őszinteség-tűrésére, Yvette azért, mert őt is királykisasszonynak nevelték, szóval mindenkinek van valamiféle elképzelése a saját motivációiról, amelyeket persze nem mindig lát visszatükröződni a megrendezett valóságban. A valóságshow végül is totál egyszerűen, mindenki számára érthetően bemutatja a hatalomféltés leggyakoribb technikáit, úgy mint emberek egymás ellen uszítása, nevetségessé tétele, vagy kiválasztottságuk bemesélése. Az még nem kitörés ebből a ketrecből, hogy kiestél a showból, de abban, még ha csak egy pillanatnyi felszusszanásra is, már van valami, hogy néhány egymástól totál különböző figura elkezd egymásnak segíteni. Hogy másféle relációkba lépnek, nem abba, amit előírtak számukra. De a valóságshow egy kellemes csapda amellett, hogy vannak háborús övezetek, amelyekben az emberek fegyvereken, bombázásokon, éhínségeken keresztül érzik meg azt, hogy mennyire ki vannak szolgáltatva mások értelmetlen kényének, konkrétan meg kéne halniuk csak azért, mert egy Asszad nevű arc éppen a polgárháborút látja hatalma megőrzésének zálogaként. A Mú, a menekülő csillag című történetem egy ilyen valóságban játszódik, szereplőim Damaszkuszból menekülnek. Innen kitörni sokkal több erőre van szükség.
– Ahhoz, hogy megértse, miért érez az előbbire késztetést valaki, valóban egy valóságshow-szereplővel ült le beszélgetni? Korábban beszélt róla, hogy kellett egy ilyen találkozó a novellájához.
– Igen, és az a teljesen új szempont tárult fel előttem, hogy közvetítőként lehet használni egy ilyen dolgot, mint a valóságshow. Nem tudom, hogy előre ki lehetett volna-e sakkozni az eredményt, miszerint annak a valósága érvényesül, akinél vannak a kamerák, a világítótestek és a vágóprogram. Abban viszont biztos vagyok, hogy szíven ütött maga a próbálkozás, még ha reménytelen volt is. A kérdés pedig, ami miatt egy olyan ember vállalja a műsorban szereplést, aki inkább összehozná az embereket, hogy jól érezzék magukat, megerősödjenek gondolkodásukban, és ne a másik alázásával szerezzen magának jó pontokat, szóval ez a kérdés maradt: vajon hogyan tudnánk elérni azokat az embereket, akiket a való világ-típusú szórakoztatás köt le?
– Térjünk át a való világra. Mi a helyzet a koronavírus-járvánnyal, hogyan alakíthatja át ez hosszú távon az életünket? Maradhat az egymás közelségétől való félelem, a kényszerű távolságtartás?
– Azokkal értek egyet, akik lehetőséget láttak ebben a helyzetben arra, hogy újragondoljuk a rutinjainkat. És megpróbáljunk valahogy úgy élni, hogy a Föld egy évnyi energiakészletét ne verjük el fél év alatt. Hogy olyan világot adjunk át a gyermekeknek, amelyért nem kell irtózatosan szégyellnünk magunkat. Aztán a pandémia miatti elzártságban az is eszünkbe jutott, hogy vészhelyzetekben képesek vagyunk kreatívan egymásról gondoskodni. Új emotikon tűnt fel a láthatáron, az átölelős arcocska. A szívecskékkel sem spóroltunk ez idő alatt a közösségi platformokon. Különféle segítői-támogatói konstrukciók jelentek meg a bezárások miatt jövedelem nélkül maradó emberek számára. Ami szuperség, csak hát édeskevés ahhoz képest, hogy mekkora életmódváltásra volna szükség mindenki részéről.
– És a könyvpiacot hogyan alakítja át a járvány? Kézenfekvőnek tűnne, hogy amekkora gazdasági válság van és lehet, az eddigieknél is kevesebben fognak könyvre költeni.
– Van Roberto Bolañonak egy szereplője, aki mielőtt megvásárolna egy könyvet, elmegy a könyvtárba, és elolvassa. Megfogadtam magamnak, hogy én is így teszek, mert már túl sokszor jártam meg, hogy megvettem egy rémesnek bizonyuló könyvet, és még csak arra sem vitt rá a lélek, hogy elajándékozzam, mert nem tennék ilyet azzal, akinek könyvet ajándékoznék. Vágyvezérelt gondolkodásom azt mondaná, hogy remek alkalom a kiadóknak újragondolni a politikájukat, és nem arra menni rá, hogy egyszer használatos könyveket publikáljanak, amelyek szezonálisan gúlákba rakva állnak a boltokban. Persze, mondjuk a ruhaiparra is ugyanez áll. Ahogyan eddig működött mindenféle piac, az eléggé halálos az emberiségre nézvést. De ez ugyan kit érdekel? Mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk. Pascal mondja valahol, hogy az emberek boldogan rohannak a szakadék felé, ha sikerül a szemüket valamivel eltakarni.
– A 20. század második felében megélt egy keményebb rendszert az akkori Romániában. Ezeket az időket meg is idézi kötetnyitó írása, az Ugyan hová? Milyennek tapasztalta akkor és ott a világot?
– Valahogy minden és mindenki próbált beleolvadni egy mocskosszürke, áltermelésre berendezkedett ipari tájba. Voltak az elrettentő sztorik a megtorlásokról, ha valaki mégsem. Az emberek hülyéskedéssel próbálták megúszni a beszélgetéseket, mert bármikor feljelenthettek, ha a rendszernek nem tetsző dolgokkal álltál elő. A hivatalos kultúra totál lehangoló volt. De voltak repedések a rendszeren, mert mindig vannak, mert a valóságot nem lehet lefedni semmiféle ideológiával, valami mindig kilóg. Akkoriban például egy Kriterion nevű magyar könyvkiadó Bukarestben, amely elképesztő jó kortárs irodalomhoz juttatta az embert.
– Kötetében megírja Petri György versének párját is (Az a napverte sáv), hangot adva a költőnél csak passzív félként megjelenő, nyomorúságos körülmények közt élő nőnek. A Petri-szöveg megnehezítette vagy lehetetlenné tette, hogy átérezzük az ő helyzetét? Kritika ez a Petri-líra irányába is?
– Szerettem én is azt a napsütötte sávot, a lírai én fehér ingét, a felfelé vezető lépcsőket. Csak ne hasított volna belém a kérdés, hogy ki lehetett az a névtelen, otthontalan nő? A versből annyit tudunk meg róla, hogy elesett volt, nyomorult, sehol, semmilyen téren nem állta volna meg a helyét, hogy egy pincében lakott. Minden rá vonatkozó apróságot beletettem a versből a novellába, ezt pedig ő meséli el, akit most már Terinek hívnak. Szóba hozza a gyermekkorát, az állami gondozást, az abúzusokkal megfejelt történelmi trauma nyomán kialakult skizoid állapotát. Meg akartam érteni őt, akiről egy nemzet tudja, hogy margarinnal kente be magát.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg.