Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, a Világ Igaza nevét ma rakpart, gyermekotthon, óvoda és gimnázium is őrzi. A holokauszt idején 1600 gyerek és több száz felnőtt életét mentette meg; 1944 karácsonyáig 32 otthont működtetett Budapesten, elsősorban vagyonos emberek, gyárosok villáiban.
Erősen megszerkesztett Isten kezében című visszaemlékezése 1984-ben látott napvilágot. A hatvanas évek elején született kézirat a kiadott memoárhoz képest jóval önkritikusabb hangvételű, például családjával, egyházával, vagy akár önmagával szemben – említi tisztázónak szánt kötete elején a történész. „Ebben a narratívában már nem ő a kezdeményező, és saját egyházi intézményeinek a szerepe is elhomályosul Friedrich von Born [helyesen: Friedrich Born] és a Nemzetközi Vöröskereszt tevékenysége mögött”. Hozzátehetjük, Sztehlo saját bevallása szerint csupán a 24. órában döbbent rá, hogy sürgősen cselekedni kell.
Az első oldalak alapján Sztehlo Gábor embermentő tevékenységét új szempontok alapján is megvilágító munkára számítanánk. Kende Tamás könyvének azonban látszólagos főszereplője Sztehlo Gábor. A középpontban valójában azok állnak – nagyiparosok, jómódú emberek –, akik a lelkész munkáját például rokonként is segítették, miközben ingó és ingatlan vagyonuk egy részét, sokszor töredékét családjuk védelme érdekében is a Nemzetközi Vöröskereszt oltalma alá helyezték.
Ennek alapos vizsgálata akár érdekes is lehetne. Sajnálatos azonban, hogy a szerző képtelen uralni indulatait, amikor a korabeli vagyonos rétegről beszél. Ez jégre is viszi. Következményeként a könyvben egyoldalúan az önző, a vagyonát féltő, kizárólag a saját hasznára spekuláló „úri osztály” (jelentsen ez így gyűjtőfogalomként bármit) a vesztett háború végén jótékonykodásba burkolt önmentésével találkozunk. Az önmentés a fő motiváció, ehhez képest minden egyéb érzelem, gondolat, inspiráció stb. eltörpül. Az üldözött gyerekek – a korban egyáltalán nem veszélytelen – mentése csupán ürügy volt, a háttérben szinte kizárólag az „urak” vagyonátmentése zajlott. Például a bencés főapátságban, „Pannonhalmán is gyakorlat volt, hogy úriembereket, arisztokratákat és a mozdítható értéktárgyaikat védte a Nemzetközi Vöröskereszt zsidó vagy zsidónak számító gyermekekkel egy nem várt és tragikusan későn felismert elkerülhetetlen szovjet megszállás és az azzal homályosan felsejlő rendszerváltás esetére”. A féloldalasság természetszerűleg vezet a leegyszerűsítéshez, egy társadalmi réteg fölötti kollektív és sablonos ítélkezéshez. (A szerző egyébiránt adósunk maradt annak megvilágításával, hogy miért bűn, ha egy vagyonos ember egy háborús kataklizma során értékesebb tárgyai megmentésével gondoskodni akar családja és a maga jövőjéről.)
Kende Tamás a gúnyosan „a nagytiszteletűként” emlegetett hősével szemben is nem egy esetben negatív módon elfogult, ami leginkább epés-ironikus megjegyzéseiben érhető tetten. „Sztehlo ekkoriban is mentette, ami menthető volt, főleg rokonaitól” – írja például arra célozva, hogy a lelkész az ötvenes években kitelepített, jórészt mindenükből kiforgatott hozzátartozóinak bútorait megőrizte a parókiáján. A kétségtelenül nagy iratanyagot feldolgozó munkának mindenképpen javára vált volna a távolságtartás, a történészi munkához méltatlan pamfletszerű fordulatok, mint például „a Haggenmacher család hazai családi üdvtörténete” vagy a „Szita Szabolcs lelkendező publikációja” mellőzése.
Kende Tamás: Embermentés, vagyonmentés, státuszmentés 1944-1945-ben Sztehlo Gábor emlékezetében. Kronosz Könyvkiadó, 2023. 4500 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/34. számában jelent meg augusztus 25-én.
