Kupper százados, ez a kiismerhetetlennek tetsző, gyanakvó tiszt civilben is megfigyel, láthatja ezt mindenki. Ha egyáltalán képes civilben lenni, ami, lássuk be, egy hozzá hasonló alkatnak békeidőben sem egyszerű. Hiába, hogy a háborúban hallgató múzsák újra megszólalnak, s az emberek felvennék a mindennapi élet ritmusát. Na de megfigyel a kutyája is, ez a katonaeb Totya? Elek András őrvezető, aki Budapestről kifelé furikázza a pszichologizáló Kuppert, ezt hinné is, nem is. A békés, kövérkés tacskó most épp civilben van, nyugtázza a százados. Na igen, gazda és kiskedvence eggyé válik, egymás életritmusát, szokásait és személyiségjegyeit veszik fel. Ismerjük ezt már jól, s a Szávai Géza új regényében szereplő Virginia Woolf-idézet is erre mutat: „Ez a probléma: a kutyák és a század szelleme közti kapcsolat (…) bőségesebb és alaposabb megvitatást igényel.”
Szávai meg is vitatja a dolgot a Cérnapórázban, ami két rövidebb, és egy középső, hosszú részből épül fel. Bevezetés, tárgyalás, befejezés, mondhatnánk. Csak hát tudjuk jól, a sajátos XX. században tárgyalás nem mindig jutott, vagy csak amolyan névleges, a befejezés pedig mindig valami új, többnyire ugyanolyan, vagy még rosszabb kezdetét jelezte. Felborul a sorrend, ugrálunk itt is az időben, megismerünk több szereplőt, köztük Kupper egykori feleségét, Mimit, vagy a tízéves Kotzka Lajoskát, aki a főhadnagy-gyerek megütésével kerül végzetesnek tűnő bajba. Megmenekülhet még, vagy vár rá a javítóintézet, édesanyjára pedig a végkimerülésig hajtott munka? Mikor a gyerek még a parancsnokság épületének szobájában vár, bármi lehet. Ő pedig ismételgeti: neki az anyja itt civil alkalmazott, ők nincsenek internálva!
Persze, a civilek békeidőben sem olyan civilek, mint katonaegyenruhájukat épp levető kihallgatóik. A kisfiú pedig, írja Szávai, úgy ül ott, mint aki máris magára emlékezik. Élete egy meghatározó(nak tűnő) pillanatára, sorsának alakulására. Ez nyilván nemcsak a XX. századi ember sajátja: hasonló emlékekből áll össze életünk és személyiségünk, a meghatározónak tartott dolgokat pedig évekig, évtizedekig cipeljük magukkal. Akárcsak regényhősünk azt, amikor gyerekként leült, és nevet adott egy eléje tett tacskónak. Vagy az őrvezető a százados jóslatát, miszerint élete negyedénél lehet, és akkor 84 évig juthat majd el.
A gondolatok folyásának pedig nem lehet gátat szabni, az ember folyamatosan vizsgálja magát is, illetve azt, mások mit láthatnak belőle. Segítheti a túlélést az a kép, amit az illető sugároz magából? Tisztelettudónak, távolságtartónak kell lenni, vagy épp hogy közvetlenkedőnek? Látványosan maradjunk a szerepben, vagy lépjünk ki belőle? És ha kilépünk belőle, úgy vegyük, hogy engedélyt kaptunk rá, vagy hitessük el, hogy magunk is ezt tartjuk helyénvalónak?
A történelmi távlatok megírásában mindig is jeleskedett Szávai, bizonyították ezt olyan regényei, mint az Aletta bárkája vagy a Múlt évezred Marienbadban. A Cérnapóráz könnyen végigolvasható, rövidebb darab, ami számos izgalmas kérdést felvillant arról, hogyan gyúrták-alakították belsőnként ezek a mindig kívül hagyni igyekezett, de végzetesen belénk ivódott rendszerek.
Szávai Géza: Cérnapóráz, Pont Kiadó, 2020, 2100 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/9. számában jelent meg, február 26-án.
