Nem először dolgozott nemzetközi szereplőgárdával Asghar Farhadi. Az iráni rendező eddig két Oscar-díjas filmet tett le az asztalra, 2013-ban pedig Bérénice Bejo-val készítette el A múlt című drámát. Eddigi legismertebb munkája a Nader és Simin – Egy elválás története, de az Arthur Miller-darab alapján megírt Az ügyfél legalább olyan pozitív kritikákat kapott, két éve pedig hazavihette a legjobb idegen nyelvű filmnek járó arany szobrocskát.
Ezúttal ismét külföldi vizekre evezett az iráni hétköznapok krónikása, a Mindenki tudja pedig Spanyolországban játszódik, a Penélope Cruz-Javier Bardem házaspárral, valamint Ricardo Darínnal a főszerepben. A jól ismert nevek ellenére persze lehetne ez egy tipikus farhadis mozi, benne kommunikációképtelenséggel, meg nem értettséggel és a mindennapok szürkeségével. Nem így lett: a Mindenki tudja ízig-vérig latin produkció, amit akár európai vagy dél-amerikai rendező is tető alá hozhatott volna.
Erős drámában idézi Millert az iráni Asghar Farhadi | Magyar Nemzet
„Gondold csak meg. Egy élet munkája, amíg kifizeted a házat. S amikor végre a tiéd, nincs, aki lakjon benne." Arthur Miller után most az iráni Asghar Farhadinál láthatjuk: ha az álomvilág váratlanul összedőlni látszik, miként Az ügyfél elején a bontásra ítélt ház melletti épület, akkor a menekülők nem egy könnyen adják fel illúzióikat.
Ez persze még nem lenne baj, hiszen ha meg is szerettük Farhadi stílusjegyeit, mégsem várhatjuk, hogy egész életében ugyanazt a filmet forgassa. Az viszont már probléma, hogy a Mindenki tudja mintha szándékosan nagyon spanyol igyekezne lenni. Ezzel pedig időnként pontosan azokba a hibákba csúszik bele, amik elkerüléséért eddig a filmest becsülni tudtuk.
Már a kiindulópont sem lehetne tipikusabb. Esküvő miatt gyűlik össze a népes család apraja-nagyja a kis spanyol falucskában. Laura (Penélope Cruz) és lánya, Irene egyenesen Buenos Airesből érkeznek, ráadásul ezúttal az édesapa, Alejando (Ricardo Darín) nélkül. Jelen van ellenben Paco (Javier Bardem), akiről persze „mindenki tudja”, hogy egykor Laura szerelme volt. Amikor az éj leple alatt pedig elrabolják Irene-t, ki más is eredne a nyomába, mint a korábbi partner.
A viszonyok összekuszálódnak, a régóta lefojtott indulatok kirobbannak, és persze a családon belül mindenki gyanússá válik. Nyilván elsőként az édesapa, Alejandro, aki mintha nem is Buenos Airesből, hanem az azonos című Lady Gaga-slágerből érkezne, szerelmi sokszöget felállítva megviselt hőseinkkel. Irene felkutatása jó alkalom lesz hát, hogy a korábban eladott földen vitázzanak, és megbeszéljék, ki mikor kit szeretett, avagy hagyott cserben.
Farhadi a családi dráma mestere, és remekül ért hozzá, hogy giccs helyett érzelmeket, kínos melodráma helyett pedig valódi feszültséget és engesztelhetetlenséget mutasson. De a jelek szerint a közeghez jobban illettek szerinte az előbbiek, így a Mindenki tudja jobban hasonlít egy folytatásos teleregényre, mint mondjuk a Nader és Siminre. Egy idő után mi is azon kapjuk magunkat, hogy izgulunk, ki kivel (nem) fog összejönni, és milyen sokkoló titkokra derít még fényt a váratlan emberrablás.
Elszorult a torkunk, ahogy a gyerekesen vitázó Nadert és Simint figyeltük, illetve azt, hogy harcuknak leginkább a lányuk issza meg a levét. Papíron itt is hasonlót látnánk, csak épp nem látunk: Cruz nagyon hatásosan kap sírógörcsöt, Bardem pedig sokat sejtetően ráncolja a homlokát, de ez azért kevés az elérzékenyüléshez. Mind előbbire, mind a kiismerhetetlenségre rájátszó Darínra igaz, hogy az utóbbi években voltak már jobb alakításaik. Bardem például épp ezt a daríni figurát hozta Darren Aronofsky sokkoló teremtésdrámájában, az anyám!-ban, méghozzá elbűvölő hitelességgel. Darín pedig nagyon emberközeli volt az Eszeveszett mesékben, ahol hétköznapi rosszfiú-hősként küzdött meg a mindannyiunk életét megkeserítő, pénzbeszedésre kialakított bürokratikus rendszerekkel.
Farhadi eddig jóval finomabban szőtte a szálakat, hősei pedig bár keveset beszéltek, mégis teljesen kitárulkoztak előttünk. Sajnos a Mindenki tudja drámázó latin szeretőiről ez nem mondható el.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/3. számában jelent meg, 2019. január 18-án.
