Sokakat elkedvetlenített, amikor rájöttek, hogy a régen várt Jóbarátok-visszatérés nem egy teljesen új epizódot jelent. Pedig rengetegen voltak kíváncsiak, mi történt hőseikkel az elmúlt tizenhét évben, és hogy még mindig olyan fergetegesek-e együtt, mint annak idején. Hogy ehelyett megbékéljenek egy beszélgetős show-műsorral? Ez túl kevésnek tűnt. Tartott ettől jelen sorok írója is, de a végeredmény végül jóval sokrétűbb, izgalmasabb lett. A több mint másfél órás különkiadást látva pedig el is bizonytalanodhatunk azt illetően, lehetséges lenne-e még egy valódi visszatérés.
Nemcsak azért, amit a készítők a film elején is említenek: a Jóbarátok története életünk azon tíz évét fogja át, amikor a barátaink jelentik a családunkat. És amikor valódi családunk lesz, a korábbi társaság óhatatlanul a háttérbe szorul. Ettől még persze ugyanúgy össze lehet járni, tartani a kapcsolatot egymással. A Jóbarátok viszont nézők milliói számára a fiatalságot is jelenti és jelentette. A hat szereplő mellett a saját fiatalságunkét is. Ezért is volt olyan különös, amint a megszokott díszletek között láttuk a már ötvenpluszos szereplőket. Ahogy egy jó osztálytalálkozóhoz illik, sok más, régi ismerőssel. Találgatva, hogy a kimaradók miért nem voltak jelen: hol maradt a Phoebe párját alakító Paul Rudd, vagy épp a Susant és Carolt megformáló Jessica Hecht és Jane Sibbett?
Régi osztálytársainkkal összejöhetünk újra egy estére, de nem játszhatjuk azt, hogy minden ott folytatódik, ahol befejeződött. Óhatatlanul a régi dolgokról szól minden, az emlékek felidézéséről, esetleg a gyerekek képeinek mutogatásáról. Színtiszta nosztalgiashow volt a Jóbarátok: Újra együtt is, egy igencsak rajongóbarát különkiadás, amibe befért számtalan emlékezetes pillanat felidézése. Külön izgalmas, hogy bepillanthattunk több epizód felvételébe is. Kedvenc jeleneteinket láttuk így viszont, a kamera viszont forgott tovább, betekintést adva a kulisszák mögé is. A hat főhős továbbá újrajátszotta a legendás kvízjátékot (ez csodálatos is volt), illetve felolvasást tartottak korábbi részekből (ez unalmasabb).
Többen kritizálták a rengeteg vendéget, főleg azokat, akiknek nem is volt közük a sorozathoz: a BTS együttest vagy épp a Ross legendás krumplijelmezébe bújó Justin Biebert. Üresjáratot szolgáltathattak ugyan, de azért közel sem voltak annyira zavaróak, hogy elrontsák a show-t. (És miután Kínában kivágták őket a korábbi kritikus megszólalásaik miatt, legalább ismét megtudhattuk, keleten hogyan is állnak a szabadság kérdésével.)
Annál felvillanyozóbbak voltak az újra látott egykori kedvencek: a Janice harsány nevetését ismét előadó Maggie Wheeler, a Monica egykori szerelmét alakító, alig valamit változó Tom Selleck. A legszebb pedig talán a 82 és 86 éves Elliott Gould és Christina Pickles felbukkanása volt a közönségben. Legendás színészekről van szó, akik Ross és Monica szüleit játszották, és akik most néhány félmondattal is nagyon szerethetőek tudtak lenni.
Bosszantóbb volt a műsorvezető, James Corden teljesítménye, gyakorlatilag egy épkézláb kérdést sem tudott feltenni. Így pedig, hogy jobbára egy „milyen volt ebben a sorozatban szerepelni?” futotta tőle, a válaszok is kimerültek annyiban: nagyszerű, fantasztikus. (A Gunthert alakító James Michael Tyler sem tudott többet mondani.) Tanulságos volt, amikor egy a közönségben ülő nő kérdésére (mit utáltak a legjobban a sorozatban?) érdekesebb választ adhatott David Schwimmer (a folyton rajta csimpaszkodó Marcel majmot), mint Corden kérdéseire bárki. Illetve a vége felé mégis volt neki egy érdekesen induló felvetése: nem tudja nem megemlíteni, hogy a sorozatban mennyire fiatalok voltak, és… És hogyhogy nem szövődtek köztük szerelmek? Bár a Reuniont forgatókönyv nélküli show-nak mondták, kevés kiszámíthatóbb, megrendezettebb dolog volt annál, hogy Corden ezt felvetette, Aniston és Schwimmer pedig előadták, hogy köztük amúgy megvolt a láng a forgatáson is. A teátrális elcsodálkozás, miszerint ez vajon csak a műsorvezetőnek új, a Reunion egyik mélypontja volt.
Miközben befejezhette volna úgy is: mit jelent számukra a fiatalság megidézése, hogyan állnak az évek múlásával? Hiszen a show felében másra sem tudtunk figyelni, minthogy a szereplők egyik fele mennyivel öregebb lett, a másikak pedig mennyire nem tudják elfogadni az időskor közeledtét. A Joey-t alakító Matt LeBlanc majdhogynem egy évtizeddel tűnt idősebbnek Jennifer Anistonnál, amiben több szerepe lehetett a szépségiparnak, mint a természetnek vagy a géneknek.
Ez is hozzátett ahhoz, hogy végig úgy éreztük: az igazán nehéz kérdéseket próbáljuk elkerülni, nem beszélni róluk. Nem csoda: felbukkantak rajongók is a világ minden pontjáról, és a ghánai egyedülálló kismamától Malala Júszafzain át David Beckhamig mind azt mondták, hogy a világ elől, életük gondjai elől menekültek a hat jó barát történetéhez. Innen nézve pedig érthető is, miért törekedtek arra, hogy egy szívmelengető másfél óra legyen ebből, amiben maximum örömkönnyeknek lehet helyük.
De hogy folytatni lehessen bárhogy? Jellemző, hogy a két évad után a képernyőről levett folytatás, a Joey szóba sem került, még akkor sem, amikor a karakterek lehetséges életét képzelték el. Nem működött öt társa nélkül LeBlanc karaktere, és valószínű, hogy a fiatalság csodája nélkül nem tudnánk mit kezdeni már hatukkal sem. Marad, hogy szépen, kedvesen együtt nosztalgiázzunk velük a húsz-harminc éve látottakon.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg, június 4-én.
