Arany Mercik és lilaságok

Magyarország egyik legtehetségesebb színházi rendezője Schilling Árpád, akit viszont száműztek az országból? Vagy csupán valaki, aki anyaszült meztelenül rohangált a színpadon, majd árufeltöltőként futott be „gigantikus karriert” Franciaországban? Többek között hasonlókon ment a vita az elmúlt héten – nem túl irodalmi stílusban. Meg azon, hogy a Vígszínház nem mutatja be Székely Csaba darabját a társadalmi megosztottságról. A teátrum szerint azért, mert nem készült el a szöveg időben, a szerző szerint pedig gyávaságból. Bár azt maga is elismerte, hogy nem fejezte be a művet, erre viszont szerinte lett volna még idő. Ellenben az aktuálpolitikai utalásai, mint sejtette, kiverték a biztosítékot.

Eközben Rudolf Péter színigazgatónak kevésbé kellett tartania attól, mint a függetleneknek. Az állami források elapadását menetrendszerűen olyanok tapasztalhatják meg most is, mint a hosszú évek óta kritikuskedvenc Pintér Béla Társulata. Azt sem mondhatjuk épp, hogy ne járnának a nézők az olyan darabokra, mint a Kaisers TV, Ungarn vagy a Titkaink. Ahogy a Nagy Ervin főszereplésével készült Zámbó Jimmy-sorozatot, A Királyt is rengetegen látták mostanra. Ráadásul a szériát az utóbbi évek egyik legjobbjaként emlegetik. Van tehát abban valami ironikus, amikor Rákay azzal vág vissza Nagy Ervinnek, hogy A Király szerinte egy fércmű. Az elmúlt évtizedekben pedig, úgy látja, „az állami pénzből elkészült filmek jelentős része minősíthetetlen, lila, öncélú baromság volt, minimális nézőszámot produkálva, ráadásul semmiféle össztársadalmi célt, értéket nem képviselve”. 

• Hogyan keveredik a szakmai alapú kritika a politikaival?
• Mi az, amin egyszerűbb vitázni?
• Milyen valós problémával küzdenek az előadó-művészeti szervezetek?

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap június 9-én megjelent, 2023/23. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!