A fiumei véres karácsony

Olaszországért nem érdemes meghalni – állítólag ezekkel a szavakkal hagyta el Gabriele D’Annunzio 1921 januárjában Fiumét, hetekkel az után, hogy olasz reguláris csapatok megdöntötték pünkösdi királyságát, és véget ért az általa fémjelzett kalandorállam egyéves története. Éles váltás volt ez, azt követően, hogy az önmagát Comadanténak, azaz Parancsnoknak címeztető költő alig másfél évvel korábban még egyik saját műve nyomán „Italia o morte” jelszóval érkezett az adriai kikötővárosba, amely azután, hogy kikerült Magyarország fennhatósága alól, szédítő libikókába kezdett a reá egyaránt pályázó olaszok és horvátok alatt. Hol egyik, hol másik fél kerekedett felül – noha bizonyos történelmi vonatkozásokat és a lakosságbeli arányokat tekintve Olaszországnak állt a zászló, eséllyel pályázott a birtoklásra a délszláv népek egyesülésével létrejött Szerb–Horvát–Szlovén Királyság is.

Fiume volt az első terület, amit Magyarország elveszített, másfél évvel Trianon előtt. Pesten kormányválság, majd forradalom zajlott, de az azért nem kerülte el a lapok és a közvélemény figyelmét, hogy az ország közvetlen tengeri kijáratát adó város horvát megszállás alá került. Ez azonban csak átmeneti állapotot jelentett, az antant csapatok bevonulását követően hamarosan megkezdődött a kötélhúzás a két többségi nemzet, az olaszok és a horvátok helyi erői között. D’Annunzio pedig éppenséggel azért érkezett 1919 kora őszén a Kvarner-öbölbe, hogy jelenlétével ne csupán erősítse, de konkrét tettekké is formálja a nemcsak a nacionalisták, hanem az olaszok jelentős része körében népszerű elméletet, miszerint Fiume Itália szerves része.