Ironikus helyzet: amikorra megérett a szándék, és megvolt a lehetőség is az úgynevezett kultúrharc intézményeken átgázoló megvívására, a muníció fogyott el. A Fidesz mögül elpárolgott az a konzervatív, polgári, értékőrző és -teremtő réteg, amely a kilencvenes évek derekától a szellemi holdudvarát jelentette. Van, aki nyíltan szembefordult az orbáni felforgató illiberalizmussal; van, aki a rendszer központjától távol lavíroz; van, aki csendben elsétált.
Aki maradt, a Nyugat-ellenes, a szuverenitás és a kereszténység fogalmaival zsonglőrködő, a vagyoni és tulajdonviszonyok radikális megváltoztatásán ügyködő politikának ácsol ideológiai támasztékot váltakozó színvonallal. A kulturális térnyerés élharcosait pedig leginkább korábbi vélt vagy valós sérelmek miatti düh, revansvágy – és persze pénz, nagyon-nagyon sok pénz – mozgatja, amiből ritkán születik maradandó érték.
Az ezredforduló tájékán más nívón zajlott a szellemi küzdelem. Az új Nemzeti Színház vagy a kurzusfilmnek beállított Hídember – bár ízlésbeli és politikai viták kereszttüzébe került – több és más is volt, mint a liberális kánon, hegemónia megtörésére tett kísérlet. Az első Orbán-kormány – vitatható módon, de – több kulturális beruházást indított útjára, amely ma is értékteremtő műhely. A miniszterelnök azonban már akkor valami mást is akart volna. Jankovics Marcell temetésén mondta ezeket a szavakat, utalva arra az időszakra, amikor a korszakos filmrendező a Nemzeti Kulturális Alap bizottsága élén állt: „Vártam, hogy suhintson. Széleset, erőset, mélyet. (…) De nem és nem. Nem hallottam sem csontok ropogását, sem inak szakadását, sem eldőlő testek zaját, és nem láttam kosárba hulló fejeket sem.”
Hát most hallhatja, láthatja, miniszterelnök úr! Amit nem végzett el Jankovics Marcell, elvégzi például Vidnyánszky Attila; országos tragédia, hogy a tehetségével csak a mértéktelensége, hatalommániája és kicsinyes bosszúvágya vetekszik. A Színház- és Filmművészeti Egyetem elfoglalása után szánni való olvasni az intézmény új urainak panaszát arról, hogy a diákjaikat hogyan „édesgeti” magához az elűzött közösséget képviselő Freeszfe Egyesület.
Az augusztus 20-ai gigaturulos felvonulásról sokan megírták már a véleményüket, én szimbolikusnak tartom a jelenséget: az eklektikus produkció ízléstelenségeivel és erényeivel az izzadságosan erőltetett kultúrharc eszmei sivárságát mutatta meg. Hiába pénz, paripa, fegyver, ha nincs tartalom, érvényes mondanivaló. Az elmúlt évek nemzetközi sikert aratott filmes produkciói is, mint az Oscar-díjas Saul fia vagy a főszereplőnek, Gera Marinának Emmy-díjat „hozott” Örök tél, a kivételek közé sorolhatók, nem is hordoztak aktuálpolitikai üzenetet.
Intézményfoglalás, hamis nemzeti pátosz – mint kiderült, a kormányhatározatok írói és jóváhagyói a Himnusz kezdő sorát sem tudják helyesen leírni –, szerzők és gondolatok megbélyegzése a kultúrharc mérlege. A tömegízlést kiszolgálni igyekvő, a bulvár mocskában hempergő, propagandát közvetítő kurzustól menekül a tehetség. Mintha maga a rendszer is érezné ezt az ürességet. Talán ezért igyekszik a magáénak tudni, kisajátítani olyan alkotók – a Nobel-díjas Kertész Imre vagy az egykori SZDSZ-hez is kötődő Petri György – szellemi örökségét, akik aligha lennének Orbán Viktor mai kultúrharcának zászlóvivői.
Minden hiába, a vastörvényt a nagy hatalmú kormányfő sem írhatja át: a kultúra építés, a harc rombolás.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/35. számában jelent meg, augusztus 27-én.
