Nem csak az én egyes ismeretségeim szűntek meg, de az egész ország összeveszett – mondja interjúnkban a rendszerváltás utáni viszonyok kapcsán Ágh István. A nemrég 85. születésnapját köszöntő költővel beszélgettünk.
– Az elmúlt években több verset is írt a járvánnyal kapcsolatban. Sokat emlegették az idősek védelmét, a gyakorlatban viszont sokan inkább csak magukra maradtak, bezárkóztak vagy egyedül haltak meg egy kórházi szobában. Ön milyennek látta ezt az időszakot?
– Itthon dolgoztam, a feleségem is így tett. Persze, ha lementünk, maszkot kellett húzni. Közben kulturális szűkösségbe kerültünk. Meg féltünk a járványtól. Megszoktunk egy életformát, azt viszont nem folytathattuk egy ideig.
– Változtatott valamit az embereken ez az időszak?
– Annyira nem vagyok most már a világban, hogy ezt meg tudnám mondani. Annyi biztos, hogy az orvosokon, akikkel találkozom, nagy változást éreztem. Egyrészt elcsigázottak voltak, másrészt úgy viselkedtek, mint a hősök. Eleve a zubbonyban vagy szkafanderben, amiben voltak, ennyi időt eltölteni. Rémes! De ez csak olyan, hogy ki lehet bírni. A halál viszont ott van mindenütt. Mindenütt a halál. Nyomasztó.
– Sokat gondol a halálra? Próbálja elhessegetni magától?
– Elhessegetni nem lehet. Nem kell külön rágondolnom, eleve bennem van. Feleségem, Széles Judit másfél éve halt meg, egyedül maradtam. Ha rágondolok, már azzal a halálra gondolok. Nyolcvanöt vagyok, nem sok évem maradt.
– Miként lehet elgondolni azt, hogy mi van utána? El tudja valahogy képzelni?
– Kettős az én neveltetésem. Ahogy Ady megírta, „hiszek hitetlenül Istenben, / mert hinni akarok”. Ilyesféle vagyok én is. A vallás világképe mégis csak az ókori világképen alapul. Nagyon más idők voltak azok. Például eleve lapos Földben gondolkodtak. Minden sokkal patriarchálisabb, családiasabb volt. És most akkor gondoljunk bele egy fekete lyukba. Egészen más. Más az ember helye. Más a Teremtőnek az elképzelhetetlen munkája.
– A haláltól viszont ugyanúgy félünk. Van egy ilyen, humorosabb mondás is: zuhanó repülőn nincsenek ateisták.
– Ateista nem vagyok. A katolicizmus eszméit, elveit és a külsőségeit szeretem. Csak nem gyakorlom. Gyerekkorom nyomata a vallás. Ami akkor fesztelen és nem gyanakvó volt, inkább természetes.
– Mondta is már, hogy Iszkázon katolikus volt jellemző mindenki. Református nem nagyon.
– Nem volt bűn a református templomba járni, de azért nem is illő. A második szomszéd falu viszont nagyon református volt, mindig verekedtek is. Rajtunk keresztül vezetett az útjuk a járási székhelyre. A XIX. században még halottjai is voltak ennek. Kapára, kapára, és akkor félreverték a harangokat. Aztán a következmények is lett következménye. Azt már mi tapasztalhattuk meg. Pedig a mi generációnk már azért nem olyan volt, mint az ötven évvel korábbi. Az 1945 utáni egyenrangúsításból jött a béke.
– Amikor a kilencven felett járó irodalmárral, Szili Józseffel interjúztam, ő még fel tudta idézni, hogy a spanyolnátha-járványban is haltak meg idősebb rokonai. Önnek eszébe jutottak ilyen régi idők?
– Egy versbe be is írtam a százéves ívet. Hogy most szkafander, akkor meg apácaruha. Nagy fityulás apácákat lehetett látni ápolónőként a fotókon. A mi családunkból nem tudok példát. Az apám azt emlegette, hogy ő nem lett beteg, mert pálinkával elűzte a bajt.
– Népi bölcsesség.
– Lehet, hogy valami van benne. A népi bölcsesség valamiféle tapasztalaton alapul. Inkább, mint a reklámok a mindenféle javallataikkal.
– Mennyire volt jellemző Iszkázon ez a fajta dévajság, pálinkás jókedv?
– Bálokon és búcsúkon voltak verekedések, de ezek olyan megszokottak voltak, mintha kellett volna nekik lenniük. Érdekes, hogy még a falun belül, a részek között is történtek efféle afférok. Már abba nőttünk bele, hogy a szomszéd falu gulyásgyerekeivel gúnyolódva kiabálunk át egymásnak. A Hunyor nevezetű kis patak választotta el a kettőt, az volt a határ. Innen is rét, onnan is rét, mi meg ott legeltettünk. Megvoltak a rigmusaink, amelyekkel bosszanthattuk a másikat.
– Próbálta a konfliktusokból kivonni magát? Vagy annyira azért nem?
– Nem voltam annyira bennük, ezek mind idősebbek voltak, akik mondjuk búcsúban a lányokon összevesztek. Lajcsi például a szomszéd faluból, Kertáról. Rövidnadrágban járt, úgy nézett ki, mint egy erőművész. Már a megjelenésével rendet teremtett. Odaállt a cigányok dobogójához, mint valami felügyelő. Volt, hogy a rendőrök is elvittek legényeket. De hát akkor én még tíz év alatti voltam. Aztán a búcsúk is megszűntek, az ötvenes években szinte minden. Senki sem maradt otthon.
– A családon belül ön volt a legkisebb, és beszélt arról is, hogy ekkoriban lehettek utoljára együtt mindannyian. Hamar elmentek a testvérei otthonról.
– A mi családunkban olyan, hogy mindenki egyszerre otthon élt, a negyvenes évek közepéig lehetett. Akkor a bátyám följött Pestre, az Iparművészeti Főiskolára. Egyik nővérem elhelyezkedett tisztviselőnek Ajkán. A másik meg férjhez ment. Így maradtam egyke.
– Volt önben valamiféle bizonyítási vágy feléjük? Domokos Mátyásnak mondta, hogy otthon a bátyját, Nagy Lászlót tekintették a költőnek, így ez a szerep már foglalt volt.
– Persze, hogy őt tekintették annak. Azt akarhattam ezzel kifejezni, hogy nekem nem kellett már harcolni a költői létért. Különben nem törődtek ezzel. Úgy vettem észre, a bátyámnál is természetesnek vették. De már azzal, hogy festő szakos volt, majd aztán átment a Képzőre Kmetty-tanítványnak, azzal már úgy valahogy minden elintéződött. Laci akkor szerette meg igazán a költészetet, mikor Pápán megvette a József Attila-összest. Be is ragasztotta József Attila képét az egyik első lapra. Velem pedig megtaníttatta a Tiszta szívvel-t. Nem volt valami óvodás koromhoz illő dolog. Miután rajzolni nem tudtam, a bátyám viszont mindig példa volt, elkezdtem verseket fabrikálni. A bátyám tanítgatott, ami eltartott egy darabig.
– Szigorú volt?
– Az. Sokszor teljesen kiábrándultam jöttem el tőle. De ha csak az első kötetemre tekintek, tulajdonképpen jó vers volt benne mind. Már egy minőségi szint. Inkább az volt a nehéz később is: a lényeget megtalálni. Hiába írtam bele egy leíró költeménybe bármit, ha igazán nem volt érdekes. A mondanivalót súlyozni kellett. Nem csak ilyen könnyed, giccsbe hajló szépségeket írogatni.
– Mondta azt is, hogy Sinka István is csalódottnak tűnt, amikor ön nem olyan verset írt, amilyet ő elvárt volna.
– Észrevette benne a görög verselés ritmusát. Azt mondta, ez a magyartól idegen. De hát ő meg a Bibliának a lejtését adta vissza. Mondhatnám azt is, hogy a ritmusát.
– Juhász Ferenc meg épp azzal dicsérte a recenzióit, hogy nem szemellenzős módon, inkább nyitottan ír a különféle művekről. Sokfelé igyekezett tájékozódni?
– Nekem nem jelentett problémát, hogy hova tájékozódjak. Oda mentem, ott írtam, ahol tetszett. Van persze egy másik dolog is. Hogy ez valakinek kell-e vagy sem. Nem annyira kritikákat, inkább elemzéseket írtam saját magamnak. Volt két olyan kritikára hajló írásom az Új Írásban, amelyeknél rájöttem, nem feltétlenül jó, hogy költőtársaimat ilyen kritikai helyzetbe hozom. Nem nekem kell azt csinálni.
– Radnóti Sándor azt mondta, aki akkoriban kritikát kapott, nyugtathatta magát azzal, hogy biztos csak a rendszernek van baja vele.
– Annak azért voltak fokozatai. Legsúlyosabb az, hogy nem is lehetett olvasni, mert nem közölték le. Első kötetemet (Szabad-e énekelni) aztán Faragó Vilmos kritizálta az Élet és Irodalomban. Vitatkozott a könyvvel. Úgy tűnt, nem egészen jó, ha az ember a falut emlegeti. Főleg a téesz-szervezés, a falu nyomora, a paraszti osztály megszüntetése idején. De már a vidéki táj megírása sem tetszhetett. Úgy látta, Ágh Istvánnak Magyarország a Körúton kívül kezdődik. Aztán vitatkoztak rajta, mentettek engem. Én meg közben a belvárosban ültem Pilinszkyvel a Nárcisz presszóban.
– Ezek a kávéházak mindenre jók voltak? Beszélgetni, inni, verset írni?
– Mindenre. Addig volt jó, míg nem jött el a vadkapitalizmus. Meg a régi kapitalizmusban, ott volt az igazi. Persze minden változik. A Hungária, ami New York, azelőtt a Rákosi-rendszerben sportszerbolt volt. Mikor feljöttem Pestre, addigra a Hungária már megnyílt. Nekem sokat adott. Szerkesztőségek, kiadók is működtek ott. Vitt magával a bátyám a találkozókra. Jó volt arra, hogy az ember ne legyen egyedül. Valaki mindig akadt.
– Utólag másként értékeli azt a korszakot, amelyikben felnőtt, mint amilyennek akkor látta?
– Egy falusi gyerek Pestre jövet csodálja a város. Még akkor is, ha a rendszer olyan, amilyen. Mostanra viszont ebből vagy én öregedtem ki, vagy a jellege veszett el. Néha be szoktam menni a Centrálba, mikor dolgom akadt. De ezek számomra már ismeretlenek. Az ismeretlenek egymást viszont ismerhetik.
– Azon szokott gondolkozni, hogy egykori pályatársai, mint Pilinszky, esetleg a bátyja miként fogadnák a mai kor viszonyait?
– Nagyjából tudom, hogyan fogadnák. Pilinszkyt nem úgy érdekelte a kor, mint általában az embereket. Ő Istennel volt együtt. Bátyám meg kritikus lenne az egésszel. Talán a kezdetektől. A természetéhez ez illik. Hogy napi dolgokról mi lenne a véleménye? Azt tudom, hogy az igazságot keresné.
– A rendszerváltás idején viszont sokan változtak, legalábbis így érezték egymásról. Régi barátságok szűntek meg.
– Ez szörnyű, a legnagyobb fájdalmam. Nem csak hogy az én barátságaim, de ez az egész ország összeveszett, haragban van. Nekem talán nem is barátaim, hanem olyanok, akikkel félig-meddig jóban voltam. Így nem lehet élni. Nem lehet országot fenntartani. Nem is akarom már azt mondani, hogy építeni, hiszen itt mindenki országot épít. Egyik beleköp a másik levesébe és fordítva. Kihúztak még a kánonból is. Nem fértem be például a Szép versekbe. Nem csak én, hanem azok sem, akiket a kánonból még kivettek.
– Azóta viszont már újra rendszeresen benne van.
– Benne, azóta igen. Rájöttek, hogy nem volt ennek értelme. De emlékszem például egy erdélyi költőnőre, aki mikor átjött, kitörő örömmel futott felém a Múzeum körúton: jaj, de jó, hogy találkozunk! Vas István annak idején közös kritikát írt rólunk. Akkor még nem tudta az említett költőnő, hogy én ki vagyok ebben a szituációban. Később már inkább elfordította a fejét. De ez nem volt egyedi.
– Mi volt ön szerint a probléma? Népinek sorolták be?
– Annak. Meg kellett volna nekem ott követni őket, és beállni a sorba. Én meg nem álltam be. Politikailag nem nekem való volt, én az MDF lakitelki csapatával indultam. Bár a párba nem léptem be, és egyáltalán nem politizáltam. De a szavazataim oda mentek. Úgy gondoltam, hogy az az én helyem, és kész.
– Mi miatt érezte a magáénak?
– Nem a vidékről érkezettséget, inkább Magyarországról említeném, abban benne van még a Váci utca is. Voltak dolgok, amiket sajnáltam. Amikor Kohl, akit imádtunk, mert a magyarokat támogatta, Horn Gyulát akarta külügyminiszternek az Antall-kormányba? Nem értették, hogy itt mi van. A mostani állapotok is visszavezethetőek arra. Amit csináltak az Antall-kormánnyal, az a szapulás, hiteltelenítés és árulás visszahat. Így ez a jelenlegi kormány kialakította a védekezési technikáját. Teljes lett a kettéhasadás.
– Antallt viszont ennyi év elteltével már pozitívabban ítélik meg. Önnek aztán családilag is köze lett hozzá, hiszen a lánya a kormányfő fiához, Antall Györgyhöz ment hozzá.
– A halottat már másként ítélik meg, igen. Nekem már sokkal később lett hozzá közöm. Személyesen nem ismertem. Igaz, amikor a Kossuth-díjat átvettem, azt Göncz nyújtotta át, de ott állt a miniszterelnök és a Parlament elnöke is. Akkor mondott egy-két kedves mondatot. Nem voltam amúgy az MDF politikai megmozdulásain, nem léptem be ebbe a körbe. Csurkát persze íróként ismertem már sokkal korábbról. Vagy épp Für Lajos történészt. De hát ezek nem jelentettek kapcsolatot. Csoórival jóban voltam. Piszok lejárató kampány ment vele szemben is. Az a furcsa, hogy a hazugságokat, például a Hanákné-ügyet, hiába leplezték le, nem volt perújrafelvétel. Csak úgy ott maradtak. [Hanák Péter feleségének valaki nekitámadt, amit mások Csoóri emlékezetes Hitel-cikkének hatásával hoztak összefüggésbe, antiszemita hangulatkeltést emlegetve – szerk.]
– Ma mennyire követi még a közéletet?
– Amennyire a bőrömön érzem.
– A 85 év nagyon más, mint a 80 volt?
– Más. A nyolcvannál azt éreztem, bárcsak megélném. Cél volt. Most már milyen célok legyenek? Ha az, hogy éljek, az önmagában nem cél.
– Szeret élni?
– Szeretek. Bár a mostani állapotomról mit mondjak? Istenem, hát egyedül maradtam. Nem teljesen egyedül, hiszen itt a családom, két lányom, unoka is. De egyedül lenni rettenetes. Hát végig kell csinálni. Addig fogom, ameddig lehet.
– Van önben egy ilyen gondolat, hogy újra találkozik majd az eltávozottakkal?
– Nem hiszem. Ez is az én bizonytalanságom mutatja. Nagyon nagy titok van itt. Az asztrofizika folyamatosan új dolgokat fedez fel a világról. Olyanokat, hogy már bele sem tudunk gondolni. Már nem olyan egyszerű az „Ábrahám feláldozza Izsákot”-féle történet.
– Látja maga előtt, hallja a hangjukat azoknak, akik már régen elmentek? Nagyszülőkét, például.
– Hallom. Nagymamám, akivel együtt laktunk, tízéves koromban halt meg. Megvan mégis a hangja. De érdekes, hogy a lányának, a nagynénémnek nem. A temetői lények nagy titokban vannak.
– Beszélt már arról, hogy végül is Iszkáz nevében is benne van a „szkáz”. A lélek, a kísértet.
– Én eléggé tudok képzelődni. Ott fut egy völgy a domb alatt. Onnan kezdődik tulajdonképpen a Marcal-medence. Mocsaras hely. Az öregek mindig lidércet, lúdvércet véltek látni. Hogy az gurul a kerteken végig. Babonásak voltak, mindent ki tudtak találni. De most még az sincs. Semmi sincs.
– Régen járt arrafelé?
– Egy éve.
– Nagyon megváltozott?
– Olyan, mint egy tisztviselőtelep. Falu, állatok nélkül. Talán minden második ház üres. Amelyik nem, abban is egy vénasszony lakik. Ez már a vég.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/21. számában jelent meg, május 26-án.
