Dresszkód

Mennyire nagyon kell öltözni? – kérdeztem tréfásan, amikor először mentünk kerti vendégségbe Szentendrére, a domboldal mediterrán villájába, azóta évente. A teraszról a szem a tengert kutatja, de tudjuk, nincsen, ám ellátni a Gellért-hegyig, a tűzijátékot évről évre ott, vendégségben csodáljuk. Az első születésnapi ünnepségnek húsz éve már, az idős hölgyet, a drága Vera asszonyt köszöntöttük, nem csak a szűk család jött; három gyerek (felnőtt férfiak), ketten Svájcból, egy Budapestről, két feleség, egy barátnő (győzze az ember számon tartani), unokák és szélesen ölelve: jóbarátok. Ugyan már! Öltözni? Kerti parti lesz! Lazán gyertek, senki sem lesz másképp – mondta Vera asszony. Elhangzott a menü is: grillezünk. Hozzá Ernő fiam rendelt valami előkelő belvárosi étteremből tálakat, szusi, lazacfalatok, göngyölt, töltött ez-az, kaviár, szóval nem a szokásos kaszinótojás–francia saláta kombó. Pincérek is jönnek. A fő, hogy jól érezzétek magatokat.

A létszám évről évre hozzávetőlegesen ugyanaz, de a személyek változnak. Vera asszony unokaöcscse új feleségét terelgeti, az előző elment egy daliával. A kerti társaságok könnyed világa azért jó, ha esztendő múltán valaki új partnerrel érkezik, senki csodálkozását nem hívja elő, az összejövetel olyan, mint az élet, teli van pillanatos kapcsolatokkal, közhelyek társalgási menekülést kínáló tömegével, feledhető nevekkel, nem baj, ha nem emlékszel, máskülönben könnyen lehet, akiről azt hiszed, tavaly már láttad, az nem ő.