Elég-e csak a fizikai erőszakról, a durva stílusról beszélni?

Tartok tőle, hogy nem volt annyira ritka és kirívó a testi fenyítés az úszásban vagy más sportágban a 70–80-as évek edzésein, mint amennyire ma felháborodunk későbbi történetek hallatán. A versenysport bizonyos értelemben mindig a teljesítmények és a józan ész határait feszegette és feszegeti ma is, csak felfoghatatlan méretű érdekeket sért, ha ezt szóvá tesszük. A „gyorsabban, magasabbra, erősebben” olimpiai jelszava, az állandó küzdelem a versenytársakkal és a saját test tűrőképességével – olykor szívszakadtáig, ahogy ez előfordul a pályán is – szinte törvényszerűvé teszi, hogy a sportolók sokáig elviseljék az erőszakot, magukon is erőszakot tegyenek – és edzőik is rajtuk. Ez azonban elfogadhatatlan, elsősorban gyerekekkel szemben.

1969-től a hetvenes évek közepéig úsztam gyerekként különböző egyesületekben, és a versenysporttól való elfordulásomban a teljesítményfokozás erőszakos eszközeinek kiemelt szerepe volt.