Én, a haza ellensége

Bemutatkoznék. István vagyok, 49 éves, részkatás budapesti félvállalkozó. Ami úgy néz ki, hogy van énnekem bejelentett, rendes, tisztességes munkahelyem – ezért is olvashatja az olvasó ezt az írást –, ahol befizetődik utánam az összes szükséges munkaadói járulék, illetve levonódik a béremből, aminek le kell, mellette pedig akad némi alkalmankénti pluszjövedelmem, de semmi extrára ne tessenek gondolni, egy-egy cikk itt vagy amott, tanítás a Magyar Újságírók Országos Szövetségének médiaakadémiáján, az egész annyi per év, amennyiért egy kisebb kőműves brigád meg se moccanna per egyetlen kiszállás. Ja, meg a regényírás, amely extraprofitrátáját én szégyellem, és nem akarom kortárs irodalmi példányszámokkal zavarba hozni a mélyen tisztelt tízmilliós, európai kultúrnemzetet.

Nyafoghatnék, mert nekem sem jön jól a kata kivéreztetése, de nem lenne elegáns, mivel nem én leszek itt a legnagyobb vesztes, nagyon nem. Például az egyik ismerősöm keramikus, de amióta az eszemet tudom, meg hát ő a sajátját, szóval meglehetősen régóta ebből él. Ez a hivatása. Művészete. És nem volt egyszerű – úgymond – befutnia, kitalálni a saját, egyedi stílusát, aztán felszerelni a műhelyt, és megtalálni a vevőket, a cégeket, amelyek terítik a termékeit meg az értékesítési utat hozzájuk. De megcsinálta. Na, most ő egy katás kisvállalkozó egy szép nagy elektromos kemencével. „Szerinted?”

A teljes cikket a Magyar Hang július 22-én megjelent, 2022/30. számában olvashatja el. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!