Gönc

Mostanában főként magyarokat és egyéb közép-európaiakat olvasok, nem kizárólag, hanem elsősorban, idén nyáron egy lengyel és egy cseh a kedvencem, Andrzej Stasiuk és Josef Skvorecky, talán említettem már őket futólag. Skvorecky ennek a szövegnek nem főszereplője, majd egy másiknak lesz máskor, ami viszont Stasiukot illeti, bele a Hogyan lettem író c. művét fogyasztva estem bele, ezt a lendületet kellene megfogni és reprodukálni, akár ilyen is lehetne a Leningrád folytatása, morfondíroztam közben, valamivel kevesebb alkohollal és utazással, sokkal kevesebb droggal, hiába, kinek mi jutott annak idején.

A többi könyve jóval kevésbé tempós és szertelen, melankolikusabbak, elborultabbak, elgondolkodósabbak, ezt mutatják további tapasztalataim, különös tekintettel az Útban Babadagbára. Ennek nincs is története, az íróval kétségkívül azonos elbeszélő jön-megy a tágabb értelemben vett környéken – nem is az övén, inkább a miénken –, folyton eszébe jut erről valami, és amin épp elmélkedik, azt le is írja. Kicsit önismétel olykor, de emiatt nem vagyok rá mérges, nem az a típus, aki bármivel felbosszanthatna.