Divattervezőként és reklámgrafikusként is a magyar népművészetből dolgoztak

Miért gondolta a Stühmer csokoládé- és bonbonkészítő gyár, hogy csokoládédobozait Lukáts Katóval tervezteti meg, aki kifejezetten magyar népi motívumokkal, sajátos stilizált formában készítette el terveit? Hogy találkozott Lesznai Anna a mezőkövesdi népviselettel, és milyen kalandos módon kerültek vissza munkái amerikai emigrációja során New Yorkból Hatvanba? Hogyan hatottak a Zsolnay nővérek néprajzi gyűjtései a világhírű Zsolnay gyár kerámiáinak díszítőművészetére? Ezekre a kérdésekre mind választ ad a Hagyományok Háza új időszaki kiállítása, a Szecesszió, art déco, népművészet – Női lélek, népi formák című tárlat.

Czingel Szilvia főkurátor, a Hagyományok Háza – Magyar Népi Iparművészeti Múzeum igazgatója az intézmény által őrzött, kevéssé ismert tárgyakat szerette volna közelebbről bemutatni a köz- és magángyűjteményekből kölcsönzött tárgyak mellett, felvillantva a századelő két meghatározó stílusirányzata és a folklór kapcsolódási pontjait. A fókuszban pedig azok a női alkotók állnak, akik tudatosan fordultak a népművészet kutatása felé, akik maguk is a falvakat járva gyűjtöttek, és a magyar motívumkincset felhasználva hoztak létre meghatározó alkotásokat iparművészként, divattervezőként vagy épp reklámgrafikusként.

Olyan meghatározó női művészek nézőpontján keresztül lehet rápillantani a korszakra, mint a Zsolnay nővérek, Lesznai Anna, a két világháború között hírnevet szerző Mallász Gitta és Dallos Hanna, Undi Mariska, Lukáts Kató vagy Zsindelyné Tüdős Klára. Mellettük azok a hímző parasztasszonyok jelennek meg, akik munkásságukkal fontos mérföldköveket raktak le a régi hímzőművészet kutatásában és az új motívumkincs kialakításában. Ilyen volt Király Ilus, Kis Jankó Bori és Csuhai Józsefné Pólik Erzsébet. Bár mindannyian úttörőnek számítottak, életművük mégis feledésbe merült. De milyen is volt az a korszak, amelyben ezek a nők művészként tudtak kiteljesedni?