Sokféléről olvastam, hallottam, és magam is számtalanszor jelét vettem, amikor népem megbocsátotta politikusainknak véletlenszerűen elkövetett ormótlan eszközléseit. Általában az ilyenfajta elnézés az elkövetés utáni öt–tíz év elteltével következett be, és a közemlékezés rugalmassága igen sokszor produkált kifejezetten frappáns felejtéseket. Hanem amilyen magától értetődően és azon nyomban megy el mai jelenünk sorozatos, büszkén foganatosított arcátlanságai fölött a széles körű vélekedés, az még korosztályomra is megrendítően hat, s miközben lenyűgözi, kellően el is fárasztja a tisztánlátást. Ez az, ami már-már össznemzeti vétségnek számít.
Nem egy velem azonos korú, értelmes ismerősöm, barátom – mindkét oldalról – konyhakészen áll elő változatos felmentéseivel, csakhogy az irracionálissal való őszinte szembenézés ne rombolja szét értékítéletei laza halmazát. És nincs megállás! A „ki kit bélyegez meg ezen a héten” médiaeseményeinek showmanjei kilúgozott szemtelenségükkel lepnek meg időről időre, akkor (!), amikor az Internet Korában se perc visszakereshető, ki mikor mit ígért, milyen kijelentést tett tíz éve, öt éve vagy tegnapelőtt, vagyis bárki azonnal szembesíthető mulasztásával, memóriazavarával. Ennek a ritkán szolgáltatott tisztázásnak alkalmaival pedig újra minden gond nélkül bevett szokás az arrogánsan nyílt sisakos ködösítés – úgy is, mint az egységes hatalomtechnikai módszertan elhanyagolhatatlan része.
Az eljárás annak a csalfa asszonynak a leleményességéhez hasonlatos, akit az ágyban a férje in flagranti találja egy másik férfivel, mire a nő szelíd magabiztossággal azt kérdi: – Lajos! A szemednek akarsz hinni vagy nekem?
Nem cáfolható, hogy széles tömegek hisznek ma sokkal inkább hatalmat gyakorló „Lajosnéinknek”, mint a látnivalóan schwarz auf weiss láthatónak, meg az összes többi színben is az összes szinten. Dokumentumok által igazoltan egykori MSZMP-tagok, KISZ-titkárok „kommunistáznak” más feddhetetleneket, és nem restellik „bevállalni”, hogy már a méhlepény is narancssárga volt, amiből születésükkor kiszabadultak. Aki pedig 30-40 éve figyeli közéletünket, levonhatja a következtetést: nincs az a fajta higiénia mániás kígyó, amelyik képes annyi bőrt levetni magáról, mint országló adminisztrációinknak büszkén „újratervező” jelesei.
Megértem, hogy a pimaszságok tartományában nemigen akad már igazán meglepő történés. Csakhogy a sok kényszerű vagy foglalkozás körében való kötelezettség teljesítése mind e miatt manapság többnyire igen lehangolóan alakul. Én is, hogy ne veszítsem el alapvetően derűt kedvelő alapállásomat, napjaim nagy részében a közélettel való maliciózus törődéssel szórakoztatom magamat. Koromnál és kifosztott befolyásomnál fogva ennyiben vagyok alkalmas eleget tenni az elvárható ellenállásnak. Belátom, ez roppant kicsiny energia egy derűlátóan kikövetkeztethető jövő alakulása érdekében, de sok másoknak is gyűlő, hasonló sugallataival együtt talán mégis hathatunk a pofátlanságok kedélytelensége ellen.
Azt hiszem, hogy a helytállások általános, széles körű meggyengülése nem kevéssé lehet azért, mert már az alkotó ember is jobban szeretné túltenni magát végsőkig leromlott állapotaink gerjedő ítéletein, szeretné azokat megúszni, és próbálkozik így vagy úgy, hogy valahogy jól érezze magát. Ez a kísérlete sajnos kizárólag a rémségek szemtelenkedéseit erősíti.
Az alkotó, gondolkodó embernek ma is kötelessége az Egészért felelősséget vállalni. A példaadás Szókratésztól, Rousseau-tól, ha úgy tetszik, Esterházyig érvényes. Töretlen állásfoglalások sokasága lehet csak segítségére egy későbbi legkisebb javulásnak, egy valamennyire is értelmes átrendeződésnek. Abból pedig – történjen bárhogy – semmiképp nem lehet majd Széchenyi-kártyával holidaybe menekülni. Feltételezhető, hogy már nem az én nemzedékem, de az utánunk következők akár legkisebb javítást szolgáló szándékára elkerülhetetlenül szükség lesz. Nekik már nem marad lehetőségük kitérni.
Nietzsche állítja, hogy „a haladás hamis eszme csupán”. Az is pofátlanság volna, ha vitatkoznék vele?! Így aztán, hogy lehet-e haladás, vagy nem lehet, arra a kérdésre még laikus válaszom sincs. Ám a haladásba vetett hit helyett utódaink felkészítése legalább egy elhibázott folyamat korrekciójának szellemi energiáját mindenképp feltöltheti. Hogy ha más nem is, de korosztályomnak ez a kicsinyke, megmaradt fontossága valamennyire igazolja jelenlegi jelenlétünk értelmességét. Ha hiábavalóan, még akkor is inkább ily módon, mintsem alávaló belenyugvásokkal megúszva a kimért időt.
Hogy ne meglepődjek, hanem legalább továbbra is, időről időre kigúnyoljam az arcátlanságokat – kockázatának belátásával együtt, hogy „lesz, ami lesz”! És jelentem: nem is intellektuálisan jutottam a felismerésre, hanem egy örökölt erkölcs ösztönösségének késztetése által. Átmenetileg egyszerűen nem adódik más választásom.
Olvasna még Verebes Istvántól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/25. számában jelent meg június 30-án.
