Köszönöm, Adorján elvtárs!

Ő akadályozta meg, hogy gimnáziumba kerüljek nyolcadik után. Osztályfőnököm a harmincéves osztálytalálkozónkon árulta el, hogy Adorján elvtárs az úttörőház igazgatójaként (no, meg gondolom, a városi pártbizottság tagjaként) javasolta, hogy a kereskedelmi szakközépbe küldjék a maszek asztalos írogató, jeles tanuló fiát. Csak ekkor tudtam meg, kinek köszönhetem a szakközépiskola rettenetes éveit.

Látom, ahogy kedves magyartanárom, Szekerák Sándorné a lépcsőfordulóból behúz az üres díszterembe, és sírva elsuttogja a kis tizennégy évesnek, hogy nem tanulhat tovább a Kossuth-gimnáziumban. (Abban a gimnáziumban, amelyet – mint Margócsy József irodalomtörténész dolgozatából ötven év múlva megtudtam – a dédapám – Hoffmann Adolf, 1823–1908 – évtizedeken át támogatott a XIX. században, és amely gimnáziumban kilenc gyereke közül a hét fiú tanult.) A díszterem, a síró osztályfőnök, a suttogás…