Közösségi ház

Egyre több nyugati nagyvárosban lehet olyan lakóközösségben élni, ahol a beköltözést felvételi előzi meg, ahol a szomszédok ismerik, és ha kell, segítik is egymást. Egy ilyen katolikus közösségbe költöztünk be három évvel ezelőtt Brüsszelben. Pár percre az Európai Parlament épületétől, nagy, zöld, közös udvarral. Kis biciklik, rollerek, grillsütő kavalkádja fogadja az ide érkezőket.

Amikor a kiköltözést fontolgattuk, megörültem ennek a lehetőségnek. Valahol az élt bennem, hogy szívesen nevelném a gyerekeimet úgy, ahogy felnőttem, Csehszlovákiában a nyolcvanas–kilencvenes években, ahol az utcabeli gyerekek az iskola után együtt bandáznak, cserélgetik egymás biciklijét, mozognak, fára másznak, együtt játszanak, aztán este vacsorára bejönnek a házba, maszatosan, koszos ruhában. Ezt kerestem a nagyvárosok szélein, a kertvárosokban, de ott (általában) nagy betonkerítéssel körbevett házakat találtam, ahol egyeztetni kellett az időpontokat, a gyerekek iskola után millió különórára jártak, és tízévesen soha nem volt még a térdük lehorzsolva.