Lélekzet

Egyre csak kapom a szomorú történeteket. Ismeretlenek írnak, hogy megköszönjék, egyáltalán jelét mutattam az együttérzésnek – igen, Varga Juditról és Magyar Péterről van szó, illetve a politikával átszőtt párkapcsolati erőszakról, a testi-lelki bántalmazásról. És érkeznek az újabb és újabb megkeresések, ki azt magyarázza, miért képtelen hinni a volt igazságügyi miniszternek, ki meg, hogy ugyan hisz neki, ám mindaz, amit a közéletben tett vagy nem tett, felülírja a családi drámát. És ennél a résznél, mintha felfeslene a szövet, rendre kibugyog a saját história, a végén pedig „halk” elnézést kérés, hogy idegenként rám öntötték a keserűségüket. Megannyi elrontott, félrecsúszott, kisiklott élet. Megannyi ugyanazon kaptafára készült pszichothriller.

Lángoló szerelem volt, vagy hát annak tűnt, így utólag visszanézve, kedves volt, megértő, udvarias, virágot hozott, utazgattunk, mozi, színház, vacsora, szépeket írt, mondott, ígért, a világ kerekké lett, és tiszta szívemből tudtam, hogy ő az igazi. Hamar összeköltöztünk, s épp ily hamar megjelentek az első felhők, azok a bizonyos jelek, ahogy szólt, ahogy nézett, amilyen piszlicsáré dolgokon felbosszantotta magát, annak nem ott van a helye, ne úgy hajtsd össze, hogy állsz, húzd már ki magad, de ki figyel oda az efféle apróságokra, amikor még a közös kezdet boldogsága dobogtatja a szívet. Meg hát nekem is vannak rigolyáim, majd összecsiszolódunk. És már nem hozott virágot, már nem mentünk sehova, már nem tudtam olyat tenni, mondani, hogy az jó legyen. Élete szerelméből ostoba liba lettem, béna, tehetetlen hülye, aki semmire sem jó, nem is érti, mit látott bennem, hogy miért van még mellettem, persze nélküle nulla lennék, zéró, légüres tér.

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap április 11-ig kapható 2024/14. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!