Magyarnak lenni: Mission: Impossible

A férj amerikai, a feleség magyar. Hosszú évek óta élnek Budapesten, ám most két kisgyermekükkel azt tervezik, hogy az Amerikai Egyesült Államokban folytatják – de ez egy másik történet. Bár nem is; szóval végre enyhet adó este van, a honi közéletről, politikáról beszélgetünk, Budapestre terelődik a diskurzus, hogy a főváros olyan hely, ahol, ha ügyesen a létbuborékodban maradsz – szigorúan a belvárosi, vagy budai otthon és munkahely oda-vissza, kedves kis teraszok az egészen vagy részint sétálóutcákban, ilyen pékség, olyan kávézó, koncertek, kiállítások, baráti összeröffenések a szintén a létbuborékjaikba zárkózott hasongondolkodású ismerősökkel –, szinte európai hétköznapokat élhetsz, viszont egy meggondolatlan lépés a másik valóság felé, s máris oda az illúzió.

Például a kutyaszar. A feleség meséli, mennyire bosszantja, hogy honfitársaink egy része a legkevésbé sem foglalkozik kis kedvence maradványértékével, az eb odacsinál, ahol éppen éri a szükség, aztán ennyi, blattyognak tovább eltakarítatlan. A minap képtelen volt megállni szó nélkül, és felkérdezte az elkövetőt, illetve el nem követőt, hogy mégis miért, az meg leüvöltötte a fejét, hogy semmi köze hozzá, foglalkozzon a saját ürülékével. Erre a férj, az amerikai, hogy talán ott lehetett a hiba, hogy az agresszió, még ha jogos és érthető is, agressziót szül, ő másként oldotta volna meg, elővesz egy kakizacskót, és kedves mosollyal átnyújtja, mondván: a másik bizonyára otthon hagyta figyelmetlenségből, de hát ebben a kutya melegben nehéz koncentrálni, szanaszét szaladnak az ember gondolatai. Mi, ketten magyarok azonban nem adtuk be a derekunkat, hogy hahaha, micsoda naiv „hávárjú” gondolkodás már ez, egy ilyen akciótól még inkább bevadulna az ellen, mert valami turpisságot orrintana, hogy ő itten ki van gúnyolva, meg van szégyenítve, alázva, mivel nem értené, mi történik, egyáltalán, hogy mi a szitu, hisz szociokulturálisan nincs hozzászokva az efféle interakciókhoz.

Aludtam rá egyet, és azóta ezen gondolkodom, tudniillik, hogy mennyire nehéz elmagyarázni idehaza, amikor hazatér külföldről az ember, hogy miért más, ne szépítsük, jobb a közösségi légkör, amibe akár Nyugatra, akár Északra utazva turistaként belecsöppenünk. Igazából persze az a feladvány, hogy miért éljük mi magyarok a hétköznapjainkat úgy, ahogy. Tudom-tudom, cuki, nyájas vendégszerető nép vagyunk, de talán nem baj, ha időnként elfordítjuk tekintetünket az ékes virágmintákkal önmagunkról önmagunknak hímzett falvédőbölcsességekről.

• Két rettegés között hogy él a magyar?
• A magyar ember most ugyanazt tanulja, amit tanult mindig is.

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap július 14-én megjelent, 2023/28. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!