Magyarság

Bartók Béla azt mondja – legalábbis a kolozsvári magyar színház kiváló előadásában, melynek címe Ifjú barbárok, és melynek Bartók mellett Kodály Zoltán a másik fontos szereplője –, hogy az emberiséget szereti, ám az embereket egyáltalán nem. Ez persze nem valami vadonatúj bon mot – vagy mi –, annyira nem, hogy rengetegen ismételgetik napjainkban rendszeresen. Hogy ki találta ki, azt nem találtam meg, de egy picit megbonyolított Móra Ferenc-idézetre rábukkantam, eszerint: „Szeressük az emberiséget, de az egyes embertől semmi jót ne várjunk, mert az emberiség csoda, de az egyes ember bestia.”

Amikor ezek szóba kerülnek, jómagam mindig azzal szoktam kontrázni, sőt hencegni, hogy fordítva van. Vagyis az emberiség egy nagy marha, az egyes emberek közt ehhez képest sok jó arcot ismerek, kedvelek, becsülök és így tovább. Nyilván nem gondoltam sose, hogy ez a feje tejéről a talpára fordítás a privát találmányom lenne, de a biztonság kedvéért rákerestem, és mit ad isten, az első találatnak egy réges-régi Fehér Klára-interjú bizonyult a Nők Lapjában. Friss nem lehetett, majdnem harminc éve, hogy az elsősorban gyermekirodalmilag roppant népszerű írónő távozott közülünk. (Bezzeg az én időmben, Lesz nekem egy szigetem, A földrengések szigete, sorolhatnám napestig.) Azt írja meg, kéri az interjúban az író az újságírót, hogy egyesével szeretem az embereket, nem az emberiséget nagy e-vel, nem is a nemzetet általában. Ugyanígy vagyok dettó, ráadásul a nemzetet illetően is. Nem nagyon szeretem a magyarságot, hasonlóan az emberiséghez, ám vannak magyarok, akiket szeretek.