Millió és egy

A nagyapám tizennyolc múlt, amikor a nyilasok a második világháború legvégén elvitték a leventéket. Nem csoda, hogy még élni akart. Az elhurcolt kamaszok az első nagyobb településig jutottak kísérőikkel, a nagyapám innen szökött meg az öccsével és egy falujukbeli cimborájukkal, mert a közelgő orosz front már igencsak fellazította az erőltetett menet fegyelmét. A három fiú a környékbeli szőlőkben bujkálva várta meg, míg elsöpört mellettük a diadalmas szovjet hadsereg, csak utána indultak el hazafelé. Mióta két bátyjukat is elvitték a frontra, odahaza kamasz létükre férfiszámba mentek, és biztosak voltak benne, hogy az apjuk nagyon megörvend majd, hogy mégsem maradt teljesen munkáskéz nélkül. Azt nem tudom, akkor értesültek róla-e már, hogy odakinn a fronton a legidősebb bátyjuk elesett.

Bár a bátyjuk voltaképpen nem is „esett el”, hiába áll a neve azóta is az alföldi település márvány emlékművén a háborús hősök között, nem csinált semmi hősieset. Egyszerűen felfordult, szörnyű kínok között, miután állatias éhségében falt az éppen akkor érkezett nyers lisztből és vizet ivott rá. Akkor már szovjet hadifogságba került mint a magyar hadsereg katonája, éppen társaival rakodtak ki egy vagont, amikor megfúrták a liszteszsákot és beleettek a tartalmába. A foglyok közül többen is belehaltak az oktalan akcióba, noha talán jobb, ha nem használok jelzőket a cselekedetükre, amíg én magam meg nem tapasztaltam, miféle éhség az olyan, amely épeszű, felnőtt embereket ilyesmire rávesz. Méltatlan, értelmetlen halál jutott ki a legidősebb Szécsi fiúnak, bár ez példátlan akkoriban aligha lehetett.