Ne legyünk huligánok! A dilettantizmus dicsérete

Nem is tudom pontosan, miért is jutott eszembe nemrég a dilettáns költészet jelensége. Talán közrejátszhatott benne, hogy nem olyan régen, pakolászás közben kezembe akadt a dédapám verseit tartalmazó négyzetrácsos spirálfüzet. Az egyébként ügyes kezű asztalosként megbecsült ős borzasztóan gyenge verseményeket préselt ki magából, mégis kincsként hagyta azok gyűjteményét az utókorra – ez utóbbi nagyjából pár embert jelent a családból. Költői öntudata egyébként lefegyverző volt, erről tanúskodik egyik költeménye, melyben önmagával kapcsolatban így fogalmaz: „Petőfi társa vagyok én is”. A valóság azonban az, hogy dédpapa nem jutott tovább a magyar nóták színvonalánál, erről tanúskodik egyik felejthetetlen verskezdése is: „Muskátli az ablakomban / gyere, babám, a karomba”. Persze a botanika és a szerelmi élet összekapcsolását a komolyabb, fajsúlyosabb verselők sem vetették meg, de hogy dilettáns áll a sorok mögött, az talán nem igényel hosszasabb kifejtést és bizonyítást.

Petőfi egyébként láthatóan erős becsípődése a műkedvelő lírikusoknak. Egyik kedvenc dilettánsom, Katona László például ezeket a sorokat vetette papírra népnevelői buzgalomból született költeményében (Ifjúságunkhoz): „Tudjátok Petőfiről / hogy küzdött Honjáért; / nem kímélve erejét, / szolgálta a Népét! // Állítsátok már vissza / ifjúságunk hírét; / jellemben és erkölcsben / növeljétek fényét!” Ez a pedagógiai ügybuzgalom egyébként sem áll távol a szerzőtől, egyik leghatásosabb zengeményében a huligánok természetrajzát alkotta meg, nem kevés indulattal és rosszallással.