Nyolc lépés

A magyar Jimi Hendrix, őt látnunk kell. Persze, a Kelemen találta ki, mindig a Kelemen jön az ilyen ötletekkel, ezt is szeretem benne többek között, a folytonos agyeldobást, ösztönösen érzi, hol lesz balhé, hol karamboloznak az életek, és neki benne kell lenni a közepében. A dolgok bokrának mélyére feküdni. Kiszívni a lét javát.

Az Ifipark előtt persze őrületes sor áll, lefolyik a rakpartra is, nem baj, időben érkeztünk, addig isszuk majd a Tömpe konyakját. Tömpe bámulatos mennyiségben bír alkoholt megfújni otthonról, mindig arra gondolok, ha ennyi üveg elcsaklizása nem tűnik fel abban a lakásban, vajon mennyi bújhat meg a polcokon, a gardróbban, bugyogók közt a fiókban, lekvár mellett a spájzsarokban, dugipénz mellett a törött szőrű kerámiaőz mögött.

Tömpe szülei isznak, igaz, melyik szülő nem, de ők tényleg nem viccelnek az alkohollal. Néha gond is van a sok pia miatt. Ha az alkohol épp nem oldja, hanem szítja a feszültséget, azt Tömpe soha nem mondja el. Beszélnek helyette a ráncai. Sima az arcbőre, szó se róla: a ruhái ráncai. Botrányos esték után, amikor az alkohol náluk az úr a háznál, a Tömpe nem bír nyugodtan vasalni, remeg a keze. Aztán másnap a gyűrődésekből tudjuk a ruháján, mekkora volt a baj. Most négy nagy vasalt éllel érkezik az ingén. Mint egy párbaj után a hasvágások.