Ötvenhattalan

Netalán csak nem afféle jelentéseket adott a rogánista hivatal, miszerint október 23-án morcos tömeg kíván a főváros utcáin nemtetszésének hangot adni? Tán csak nem félni méltóztatik a hatalom? Hát hová lett a forradalom iránti rajongás? A bátrak legbátrabbikának bátorsága? Mert kényelmes a szigorúan válogatott rajongótábor elébe állani, és a kormányzati propagandanyilvánosság valamennyi csatornáján védett szózatot intézni a sajátokhoz, és kellemetlen elviselni, ha a nép a maga valójában megjelenve esetleg kifütyüli, lehurrogja az elhibázott brüsszeli szankciókról, háborús inflációról és az Amerikai Egyesült Államok fondorlatoskodásáról értekező ünnepi szónokot. Orbán Viktor nem veszíthet. Presztízst sem. Mi viszont veszítettünk egy nemzeti ünnepet. Persze nem most, hanem már sokkalta korábban, amikor a Fidesz épp október 23-át használta aktuális lázálmainak marketingfelületeként, hogy miután kifacsarta belőle az utolsó politikai haszonmorzsát, rögvest félredobja, ha kezd szeszélyesen kényelmetlenné válni.

Huszonhárom huss, volt, nincs. Marad hát a nosztalgia. 1989-et írtunk. Tizenhat éves voltam. Megannyi ránk kényszerített munkásőrös, ifjúgárdistás, ide-oda vonulgatós ostoba kommunista seregszemlét követően tiszta szívből, őszintén vártam az ünnepet. Ami igazából nem is volt, mert nem szervezte senki, csak úgy terjedt a híre szájról szájra, hogy este lesz valami a Kossuth-szobornál, ám azt senki sem tudta, hogy ez a valami valójában mit jelent.

A teljes cikket a Magyar Hang október 21-én megjelent, 2022/43. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!