Priznicisták, avagy a jeseníki magyar oroszlán

Karlsbad, Marienbad, Franzensbad – aligha van olyan fürdőkedvelő és/vagy Csehország-rajongó, aki ne volna tisztában azzal, hogy a Monarchia eme legendás fürdőhelyeit ma Karlovy Vary, Mariánské Lázne és Frantiskovy Láznī néven kell keresnünk a térképen (és a Cseh Köztársaság nyugati csücskében). Azt viszont jóval kevesebben tudják, hogy a tizenkilencedik századi fürdőturizmus célpontjai között szintén előkelő helyen szerepelt Gräfenberget is a Moravától nyugatra fekvő országban találjuk. Bár Bajorországban is van egy névrokona, a ma Jeseník néven ismert sziléziai település az a hely, ahol a hajdani arisztokrácia és művészvilág oly sok kiválósága kereste a gyógyulást. Annak ellenére kevesen tudják elhelyezni a fürdővárost a térképen, hogy a hely szellemét igen gyakran megidézzük Magyarországon is, amikor a hideg vizes borogatás helyett priznicet mondunk – akárcsak lengyel barátaink, amikor a zuhanyt emlegetik ugyancsak prysznic néven.

A lengyelek prysznicének és a mi priznicünknek ugyanaz a névadója: Vinzenz Priessnitz, aki 1799. október 5-én született az akkor még Osztrák-Sziléziához tartozó Gräfenberg bei Freiwaldauban, szegényparaszti családban, ami ugyebár nem feltétlenül az a társadalmi háttér, ami arra predesztinálná az embert, hogy a természetes gyógymódok és a vízkúra alkalmazásának egyik első képviselője váljék belőle. Mégis azt kell mondanunk, Priessnitz aligha lehetett volna a priznic és a prysznic névadójává, ha nem földműves családban cseperedik fel – ebben az esetben ugyanis aligha lett volna alkalma arra, hogy tizenhét évesen leessen egy szekérről, és cudar belső sérüléseket szenvedjen. Az ifjú Priessnitzet sebészorvosa reménytelen esetnek minősítette, ám ő nem adta fel – hanem inkább vizes borogatásokkal kezelte sérüléseit. Olyan sikerrel, hogy hamarosan gyógyulni vágyó szomszédai, és a többi gräfenbergiek is hozzá fordultak segítségért. Kádfürdőket és öntözőkannás kezeléseket használó eljárásainak hamarosan távolabbi vidékeken is híre ment, minek köszönhetően harmincévesen egy kisebb intézetet nyitott, hogy egész évben fogadhassa a pácienseket. Engedély nélkül tette, ami nem feltétlenül volt bölcs ötlet – bár az emiatt kezdődött pereskedés végül mégis Priessnitz javára vált, lévén, hogy a császári udvar tisztviselői a helyszíni tapasztalatok alapján indokoltnak látták azon hivatalos papirosok kiadását, amelyek birtokában a sziléziai gyógyító szanatóriuma 1831-től kezdve már törvényesen szolgálhatta vendégeinek gyógyulását.