Romsics Ignác: Senki sem tud visszavezetni minket Keletre

Nemrég látott napvilágot Romsics Ignác történész visszaemlékezéseinek második kötete (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021.) A szerzővel a könyv megjelenésének apropóján többek között közelmúltunk történelmi-emlékezetpolitikai viharairól, Gyurcsány Ferencről, a határon túli magyarok és az anyaországi politika viszonyáról, Magyarország adekvát politikai rendszeréről beszélgettünk.

– Történészi-emberi hitelét támadta meg Gerő András 2012-ben, feltételezések szerint személyes sértettségtől vezetve, „akadémikus antiszemitizmussal” vádolva önt. Az üggyel visszaemlékezése most megjelent második kötetében részletesen foglalkozik. Tartott-e attól, hogy a támadások karanténba szorítják, ellehetetlenítik történészi pályáját?
– Az első egy-két napban igen. Aztán amikor érzékeltem, hogy milyen sok és tekintélyes társadalomkutató – köztük a legkülönfélébb politikai beállítottságú történész – áll ki mellettem, némileg megnyugodtam. Különösen fontos volt a Rubicon főszerkesztőjének, Rácz Árpádnak a szerepe, aki az egész tiltakozó akciót kezdeményezte és szervezte. Gerő András és azok, akik heteken át fórumot biztosítottak számára, ennek ellenére okoztak néhány álmatlan éjszakát számomra. Úgyhogy, ha lejáratásom és karanténba zárásom nem is sikerült, az ügy megviselt.

– A történésztársadalom túlnyomó része akkor Romsics Ignác mellé állt. Néhányan – nem történészek – mégis ön ellen fordultak. Évekkel később szélsőjobboldali támadások érték, szintén a történettudományhoz kapcsolódó kérdésekben. Lehet-e a jelenségnek bármilyen, a történész feladatát félreértelmező közös eredője?
– Gerő András fellépésének elsődleges oka minden bizonnyal a személyes sértettség volt: 2010-ben nem őt, hanem Gyáni Gábort, Zsoldos Attilát és Solymosi Lászlót jelöltük és választottuk meg az Akadémia tagjává. Ámbár néhányan már akkor azt gondolták, hogy Gerő valójában a Fidesznek kívánt szívességet tenni azzal, hogy egy köztudottan baloldali, ám ugyanakkor a mérsékelt jobboldaliak körében is elfogadott történész hitelét megpróbálja aláásni. A jobbról érkező 2018–2020-as támadások mögött személyes motívumokat kevésbé sejtek. Akkori kritikusaim többségét nem is ismerem személyesen, Raffay Ernővel pedig sok éve nem találkoztam. Itt inkább arról lehetett szó, hogy Trianonnal és Erdély Romániához kerülésével kapcsolatos könyveimben (Erdély elvesztése, 2018) kifejtett álláspontom nem felelt meg a kormány leegyszerűsítő és bűnbakkereső emlékezetpolitikájának, s még inkább arról, hogy a „gyógyírt” nem a területi revízióban láttam és látom. Akkori bírálóim – mindenekelőtt Raffay és néhány Erdélyből áttelepült „kultúrharcos” fiatalember – ezért „elvtelen”, „hazug”, „gyáva”, „defetista”, sőt „Károlyi Mihály hazaáruló tevékenységére emlékeztető” történészként próbált stigmatizálni. Az a Raffay, aki 1980 és 1987 között hálózati személyként együttműködött a III/III-as Főcsoportfőnökséggel, s aki 1990-ben még nagyon elismerően írt Károlyi 1918-19-es határvédelmi törekvéseiről. Nem zárom ki, hogy a meg-megújuló, több fronton zajló és összehangoltnak tűnő ekkori támadásokhoz az akadémiai intézetek önállóságának védelmében és a kormányzat emlékezetpolitikája ellen kibocsátott 2019-es nyilatkozatom is hozzájárult.

• Miért téved szerinte Róna Péter?
• Mit tudott, mit akart megtenni és mit nem a határon túli magyarságért a Kádár-rendszer a hetvenes-nyolcvanas években?
• Miért nem volt akkora újdonság Antall József 15 millió magyaros mondata, mint azt ma sokan gondolják?

A teljes cikket a Magyar Hang hetilap június 2-án megjelent, 2023/22. számában találja. Vegye meg nyomtatott kiadásunkat, vagy olvassa el a cikket a Magyar Hang Plusz felületén online!