Budapest belvárosa, 1976. február 2. Álmos, szürke hétfő. A Vas- és Edénybolt vállalat herendi porcelán szaküzlete. Kígyó utca 4. A kéthetes nagy leltár után az egyetlen nap, amikor csaknem teljes a márkaválaszték. Velőig hasító hideg, a hajnali időjárásjóslatban kopogós fagyot mondtak, dús jégvirágot rajzol a lakás ablakaira. Rétegesen kell öltözni, így is didergős. Tízkor nyitnak. Idejekorán kell érkezni. Már sokan várakoznak. Tényleg kell ez? – kérdezte anyám este a telefonban, ki hallott ilyet, porcelánért hajnalban sorba állni. Még megfázol, fiam. Anya óvna, mint régen tavaszi gimnáziumi kirándulásunk reggelén; hátizsák, váltás fehérnemű, elemózsia; kamaszos tiltakozásomat, nehogy már az iskolához jöjjön a különbusznak integetni, feledni látszott, pulóvert hozott utánam, a gyülekező srácok szeme láttára kellett magamra húznom. Na, szégyelltem magam.
Nem muszáj másokat utánozni – mondta anyám, kórházi főnökömre utalt, aki műgyűjtő volt, nem izgága megszállott, inkább türelmes, jobbára kéz alatt vásárolt, elszegényedett. Úri asszonyok időnként kinyitották a vitrin ajtaját, tán még könnyet sem ejtettek, úgy váltak meg értékeiktől. A hír, hogy egy-egy értékes darab kéz alatt eladó, körbejárt; kerámiakaspó, porcelán hamutálca, ezüsteszcájg, blondelkeretes festmény. A főorvos úr időnként felkerekedett, jöttem, kezi csókolom, megnézném… Ceglédre magával vitt. Orvoskolléga özvegye csoda szép, sértetlen öreg petróleumlámpát kínált, de hihetetlen drágán. Teázgattunk, udvariaskodtunk, aztán elköszöntünk. Az emlékeiben éldegélő hölgy valójában nem akarta azt a lámpát eladni.
Ha új herendi porcelánra fájt a fogad, és forintért, a Kígyó utcai boltba kellett menni. Év közben volt ott minden: városlődi váza, Zsolnay kaspó, hollóházi hamutál, alföldi kínáló, egyetlen nem: herendi porcelán. Az eladók közhely szava, tessék talán benézni a jövő héten, itt így szólt: tessék talán a jövő… évben. A sorállás a szocializmus éveiben a hétköznapok elhallgatott jellemzője volt, no nem herendiért. Megszokták az emberek, sajátos fíling, pofátlanok előretolakodtak, verbális és tényleges pofonok repkedtek, előfordult ismerkedés, barátkozás is, végtére azonos sors. A háború után tej- és kenyérjegy; siessen, szomszédaszszony, a henteshez tepertőnek való zsírszalonnát hoztak; ötvenhatban: jött kenyér emberek; húsért, virsliért évtizedeken át oda kellett állni reménykedve, gyakran dolgavégezetlen eloldalogni. Később időleges hiánycikkek: szifonpatron, kristálycukor, liszt, aztán a hanyatlás esztendeiben mézesmadzag banán, narancs, datolya. Szemfülesnek kellett lenni. Otthon a kincset büszkén raktad asztalra. Képzeljétek, kaptam vécépapírt! Mert volt, hogy az se volt. Ma, no hál’ isten, csak hiperlelkes műélvezeti indokok: tárlat a Szépművészetiben, felkapott színi előadás a Madáchban, operaközvetítés a Scalából az Urániában. Éjféltől sorakozol többedmagaddal, sámlit viszel.
Vagy ötvenen toporgunk a herendi üzlet előtt, várjuk a nyitást. Özvegy édesanyámat szeretném meglepni, a kisasztalra valami szemrevalót, mióta apa elment, ott ül szegény egész nap a nagy fotelban. Keresztrejtvény, rádió. A Kígyó utca másik oldalán cinikus nyelvöltés: az Intertourist dollárbolt két fényes kirakata, rogyásig herendivel. Sóvárogva bámuljuk. Valutát senki sem birtokolhat, ha kiderül, börtön. Az égre kapaszkodó februári nap az árnyékos utcában cseppnyi meleget sem kínál, átfázunk alaposan.
Aztán nyílik az ajtó. Ötösével engednek be. Esztendős vágyak teljesülnek. Már odakinn elhatározom, anya születésnapjára a kirakat pompás darabját, a zöld indiai kosármintás asztalközéptálat vásárolom. Jó lesz csecsebecséknek. Az, kérem, már el van adva! – mondja az eladónő. Az első ötösfogatból vette meg valaki. Kivagyi pimaszsággal próbálkozom: ami a kirakatban van, az ugyebár kezicsókolom jogszabály szerint megvásárolható. Csakhogy nem egy porcelánüzletben! – világosít fel mosolyogva a bolt vezetője, mégis mit képzel, szétszedjük a kirakatot? Darabokra törne minden. Édesanyámnak lesz, meglepetés… nem lehetne mégis valahogyan (könyörgőre fogom, nem okoskodom). Az üzletvezető asszony elhallgat, mélyen a szemembe néz, megsajnál. Mikorra kell önnek? – kérdi aztán. Két hét múlva jöjjön, megszerzem.
Anya születésnapja. A harmadik özvegyév. Fehér szegfűt hoztam, a kedvence. Apró torta, kettőnknek. A tálnak igazán örül. Telepakolja mindenféle apró holmival, szemüveg, ceruza, radír. Nem kérdezi, miért is állok én sorba olykor a reggeli hidegben.
Olvasna még Szenczi Tóth Károlytól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/13. számában jelent meg március 31-én.
