Tempó

Újra január… vissza a hétköznapokhoz; beszámoló a munkahelyen, jól telt-e az ünnep (öt perc mosoly). Aztán nosza, rajta, vágjunk bele, újra versengés, pletyka, intrika, karrier. És örökös, lihegő sietés, eszement rohanás. Mindig, mindenki, mindenhová.

Pacsirta vagyok, hajnalban érzek késztetést az élet dolgaihoz. Kérdeztem volt osztálytársamat, hánykor kel, bizony én négykor, mondta vallomás hangsúlyával, csodálkozásom várva (de tévedett). Olyankor kedvemre szöszmötölök – magyarázta, tedd ide-tedd oda, kávé, fürdőszoba, vajas pirítós.

Én meg, válaszoltam, már hatkor úton vagyok, a sokaságnál jóval előbb, hogy kényelmesen választhassak okos sebességet. Mármint az autóban. Nem ennyit, vagy annyit, hanem okosat. Sötétség, pára, csúszásveszély, rövid, csendes budai utcánkban évente egyszer szórnak, most télen még nem. Valami szitál, odafenn jeget őröltek finomra, idelenn felettébb tanácsos az óvatosság. A kertkapun kifelé araszolok, hirtelen csaknem elsodor a sarki élelmiszerbolt döheder teherautója, dönget nyolcvannal, az üzletnél padlófékez, zajjal, sietve rakodnak. Amíg a főútvonalra érek, négyen dudálnak, villognak mögülem, miért nem sietek, üres az utca, előznek, egyikük büntetőfékez. A kereszteződésben mellé kerülök, átkiabál: tempó, tempó, nem vagyunk az aggok házában!