Mostanság rengeteg szó esik hősökről, úgyhogy egy tárca erejéig én is beállok a sorba. Első hősömet Alija Sirotanovicnak hívták, és még épp az Osztrák–Magyar Monarchia polgáraként jött a világra 1914 augusztusában, a közép-boszniai Orahovóban. Ha netán az olvasó sohasem hallott még Sirotanovicról, és azt hinné, a bolondját járatom vele, akkor megnyugtathatom: déli határaink és a napfényes Adria jachtok hasította hullámai között mindenki ismeri a jó Alija nevét.
Így van ez egészen 1949. július 24-e óta, amikor is Alija Sirotanovic és nyolcfős rohambrigádja egyetlen nyolc órás műszak során százötvenkét tonna szenet fejtett egy boszniai a bányában. Ezzel a csapatnak ötven tonnát sikerült rávernie a híres Alekszej Sztahanov addigi rekordjára, ami igencsak jól jött Titónak ahhoz, hogy Sztálin elvtársat bosszantsa, akivel – mint az ötvenes évek Magyarországának láncos kutyázásából is tudjuk – nemigen ápolt jó elvtársi viszonyt. A legenda szerint az új rekord iránti elismerésének jeleként Tito megkérdezte Alija Sirotanovicot, mire volna szüksége, merthogy ő kész teljesíteni a kívánságát, bármi legyen az. Alija annyit felelt: „túl kicsi a lapát, nagyobb kellene”. Tito tett is róla, hogy valóra váljék Alija kívánsága: így született a sirotanovicka névre keresztelt bányászlapát-típus, amelyen akár ötven kilónyi kőszén is elfér.
És nem ez az egyetlen olyan történet, amivel a bosnyák bányász máig tartó érvénnyel beírta magát a délszlávok kollektív emlékezetébe. Úgy hírlik, a munka hevében gyakorta két pneumatikus fúrót használt egyszerre, és amikor Tito felkínálta a Szocialista Munka Hőse érdemrenddel kitüntetett Alijának, hogy egy személygépkocsit is választhat a dicsőség mellé, bármilyet, amilyenre csak vágyása van, Sirotanovic a korabeli jugoszláv népautó, a „Fico” becenéven emlegetett 750-es Zastava mellett döntött. Egy másik történet szerint egy alkalommal ismét megkérdezte Tito Sirotanovicot, miben lehetne a segítségére, mire ő azt válaszolta, hogy elkélne a villany a falu népének otthon, Trtoriciben. Mire a bányász hazaért Belgrádból, már be is vezették a villamosságot a falujába – legalábbis így szól a fáma, ami vagy igaz, vagy nem.
Az viszont történelmi tény, hogy 1987-től kezdve Alija Sirotanovic bányászsisakos arcképe díszítette a húszezer dináros bankjegyet. (A tízdinároson a közhiedelemmel szemben nem Sirotanovic, hanem egy zenicai kohász, Alif Heralic volt látható – az ő története is megérne egy fél tárcát.) Mindemellett a könnyűzene történetébe is beírta magát Alija Sirotanovic, pontosabban beleírta őt a Zabranjeno pušenje együttes. Srce, ruke i lopata, tehát A szív, a kéz és a lapát címmel tiszteleg a bányászrekorder előtt a zenekar egyik leghíresebb száma, amelynek szövegéből megtudjuk, hogy amikor az országot a hamuból kellett feltámasztani, a dal hőse annyit dolgozott, mint tíz hadsereg, és fegyverei a szíve, a keze és a lapátja voltak. Bár már harminc éve annak, hogy Alija Sirotanovic, minden idők leghíresebb jugoszláv ipari munkása elhunyt, neve mindmáig legendás, még az utódállamok azon szülöttei között is, akik jóval az ő halála után születtek. Saját tapasztalatom, hogy Brünnben, nemzetközi informatikuscsapatunk bosnyák tagjainál igen járható út a jó munkakapcsolat gyors kiépítéséhez, ha dicséretként Alija Sirotanovichoz hasonlítom őket.
És ha már hősöknél tartunk, az elmúlt napokban egy másik, egy óceánnal odébb született hérosz történetével foglalkoztam sokat, hála a 21. Század kiadónak, amely elkezdte megjelentetni egyik kedvenc szerzőm, a pár éve elhunyt Philip Roth életműsorozatát. A legutóbb az író utolsó regényét, az eredetiben 2010-es kiadású Nemezist kerítettem sorra. Egyszerre volt lebilincselő és hátborzongató, mennyire időszerű az egy évtizede írott mű, amelynek főhőse, a tehetséges edző és kiváló gerelyhajító Bucky Cantor 1944-ben valóságos tragédiaként éli meg, hogy látáshibája miatt nem tarthat barátaival az európai frontra. Mígnem a koronavíruséhoz nagyon hasonló frontot nyit helyben, a keleti partvidéken a járványos gyermekbénulás, és a regény olyan kérdéseket kezd felvetni, amelyekkel mostanság a nagy víz innenső oldalán is nap mint nap szembesülünk.
A bezárkózás, avagy a „normális élet” folytatása közötti döntés kényszeréről, a bűnbakkeresésre és az összeesküvés-elméletekre való fogékonyságról kell elgondolkodnia az olvasónak, valamint olyan végső kérdésekről, amelyeknek a görög sorstragédiák és a nagy orosz realisták munkáiban is helyük van: például hogy van-e helyes választás akkor, amikor az egyén és a közösség, az önfeláldozás és a kötelesség között kell dönteni, és hogy mit tennénk akkor, ha lelkiismeretünk tisztaságát csak az egészségünk és boldogságunk feláldozása árán tudnánk megőrizni. Pompás, megrázó és elgondolkodtató darabja lehet az utolsó Philip Roth-regény minden karantén- és egyéb olvasmánylistának.
Vigyázzunk tehát a hőseinkre – akkor is, ha a szív, a kéz, a lapát, a gerely, a katedra vagy a sztetoszkóp a fegyverük.
Olvasna még Haklik Norberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/38. számában jelent meg szeptember 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/38. számban? Itt megnézheti.