Bayer Zsolt néhány napja értesült nagyapja rémtetteiről, amelyektől iszonyodik, és meg van rendülve. A jóérzésű ember már-már megszánná Bayer Zsoltot, aki saját kezűleg öntötte és faragta azt a taglót, amellyel most a történész Ungváry Krisztián lesújtott rá. Bayer Zsolt nagyapja, Gyimes Károly gettóorvosként tanította be a hüvelyi motozást a kiskőrösi gettóban – érdemes rögzíteni a tényeket: anyai nagyapjára Bayer korábban mint zsidókat mentő hősre hivatkozott, ezzel szemben Ungváry egy túlélő tanúvallomásával igazolja, hogy egyszer ötszáz pengőt tett zsebre segítségnyújtásért, majd a segítséget megtagadta attól, aki megvesztegette őt. Gyimes Károly az ötvenes években aztán önként jelentkezett besúgónak, 1953-tól 1961-ig hálózati személyként írt jelentéseket.
Miért fontos ez? Miért kellene annak számítania, hogy ki volt és mit tett Bayer Zsolt anyai nagyapja? Nos, nem kellene számítania. Nem gondolom, hogy Bayer Zsoltnak vagy akárki másnak erkölcsi felelősséget kellene vállalnia azért, amit az apja vagy a nagyapja elkövetett. Bayer Zsolt azonban nem így vélekedik, saját kezűleg írt sorai legalábbis nem erre utalnak. „Önmagában természetesen semmit sem jelent, hogy ki az apja valakinek, de ha nem következik be hamar a nyílt és látványos lázadás, akkor azért csak meghatározza az emberfiát a családja.” Bayer Zsolt tényleg nyíltan és látványosan fellázadt az államhatalom erkölcsi normákon átgázoló kiszolgálásának nagyapai mintája ellen? Közírói tevékenysége erre utal?
Az apák és a fiúk sorsához tartozó erkölcsi felelősség felhánytorgatása annyira alantas érvelés, hogy csak a legelvetemültebb közéleti gyűlölködők folyamodtak hozzá az elmúlt évtizedek során – köztük a legfőbb Bayer Zsolt, aki Dobrevtől Baueren át Donáthig rendszeresen vonta és vonja meg az összefüggést az ősök és az utódok tettei között. Különös, hogy az a logika, ami ilyen sokszor bír megvilágító erővel, Bayer Zsolt családja kapcsán egyszer csak kicsorbul, márpedig annak frissen megjelent sorai erről tanúskodnak. „Köszönettel tartozom Ungváry Krisztiánnak. Köszönettel, amiért szembe kell néznem nagyapám múltjával, a nagyapáméval, akinek nem volt módja és ideje meghatározni engem, semmilyen módon és semmilyen mértékben.” Gyimes Károlynak annyira azért mégis módjában állt meghatározni az unokáját, hogy az életeket mentő hősnek, ne pedig lányok és anyák testnyílásaiban aranyat kutató pribéknek meg bolsevikokat szolgáló besúgónak írja le őt, holott senki nem kérdezte róla.
Semmi kétség: a fiúknak az apák, az unokáknak a nagyapák tetteire vonatkozó erkölcsi felelőssége morálisan alaptalan, aljas és barbár érvelés. Semmi kétség: Bayer Zsolt nem tartozik erkölcsi felelősséggel a nagyapja tetteiért. Azzal azonban tartozik, hogy azokról ne hazudjon – se magának, se a nyilvánosságnak. Bayer Zsolttal nem az a baj, hogy nyilasunoka meg hogy besúgóunoka – Bayer Zsolttal az a baj, hogy az „apák és fiúk” típusú érvelés legfőbb formátumfejlesztője Magyarországon, és e minőségében emlékezik úgy a nagyapjára, hogy az „vidéki körorvos, amilyen csak a regényekben van: szivarfüst, jó ebéd, bor meg savanyú víz, gonddal kötött nyakkendő, tekintély, boldog békeidők”.
A jóérzésű ember már-már megszánná a nagyapja tetteitől iszonyodó, megrendült Bayer Zsoltot, csakhogy Bayer Zsolt, aki valaha szépíró volt, és akiben valahol legbelül még ma is él egy szemernyi kis kultúrlény, olyan sokszor járatta már a bolondját jóérzésű emberekkel, hogy azok gyomorgörcsöt kapnak, amikor hinni próbálnak neki. 2015-ben a 24.hu-nak adott interjújában Bayer töredelmesen gyónt arról, mekkora hiba volt leírnia, hogy „sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben”, meg hogy hiba volt leállatoznia a hazai cigányságot. Ugyanez a Bayer Zsolt 2020-ban, a trianoni döntés századik évfordulóján magába szállva vallotta meg Gulyás Mártonnak, hogy értelmetlen egy évszázadon át népi-urbánus ellentétben élni, és hitet tett az össztársadalmi megbékélés mellett. Azért képes Bayer Zsolt ezeket a szövegeket ennyire meggyőzően előadni, mert mozgósítja magában azt a szemernyi kis értelmiségit, aki az egykori szabadelvű publicistából, a Népszabadság 1993-as főmunkatársából mára megmaradt – ez azonban nem több mint gonosz színjáték. Amint a naiv baloldaliak és liberálisok megkönnyebbülten, ábrándos tekintettel elhiszik, hogy mégiscsak lehet konszolidáció Magyarországon, Bayer újra leírja, hogy „férgek”, hogy „csúszómászók”, hogy „patkányok”, hogy „kétlábúak”, hogy „kígyóvállúak” meg hogy „fehérjehalmazok”, és NER-társai kíséretében nagyot röhög. Társadalmi megbékélés? Veletek? Majd az orgoványi erdőben megbékélünk azzal, hogy mind kipusztultok. Bayer Zsolt annyiszor játszotta már el ezt a csúfondáros, kegyetlen játékot egykori önmagának mai alakmásaival, hogy mára a fél magyarság szívében félelmetes kísértést kelt hinni neki. Talán valóban iszonyodik. Talán valóban megrendült. Most már mindenki nagyon kíváncsi azokra a publicisztikákra, amelyeket a nagyapja tetteitől iszonyodó, megrendült Bayer Zsolt ír.
Bayer Zsolttal nem az a baj, amit a nagyapja elkövetett. Bayer Zsolttal az a baj, amit a nagyapjáról hazudik – és az mindegy, hogy „csak” mindenkinek vagy önmagának is. József Attila szerint „a harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés, s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, és nem is kevés”. Most Bayer Zsoltra vár a feladat, hogy az emlékezete a magáéval együtt a Dobrev Klára, a Bauer Tamás és a Donáth Anna őseihez tartozó múltat is békévé oldja, vagy a múlt és a jelen örökletes összefüggését a fenti közszereplők mellett saját magára is alkalmazza. Bármelyik művelet kielégítő lehet, de a szelektív emlékezet gyakorlata számára többé nem folytatható. Ungváry Krisztián kutatómunkájának talán lesz annyi közhaszna, hogy Bayer Zsolt a jövőben nehezebben büdös prolizik meg büdös kommunistázik majd le bárkit és mindenkit, aki a gazdáját bírálattal illetni merészeli. A jövőben talán nem élvezi majd annyira, hogy ő a legfőbb gyűlölethelytartó Magyarországon. Ez már a lelkiismeretén múlik – már ha van. Talán ez az utolsó alkalom arra, hogy megmutatkozzon.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/5. számában jelent meg február 2-án.