Az alábbiakat április első munkanapján írom, Magyarországon. Nem valamely budai elit körzetben, de nem is egy lepusztult borsodi faluban. A pontos helyszín tulajdonképpen lényegtelen is, mostanság bárhol előfordulhat hasonló. Adva van egy hatvanas éveiben járó hölgy, aki pár hete kerti munkák közben beütötte a fejét egy faágba. Semmi komoly: egy kis horzsolás a homlokán, ahol a haj kezdődik. Nem is törődött vele igazán, de mivel a sebecske nem gyógyult be, elhatározta, hogy megnézeti. A településen, ahol lakik, nincs szakrendelés, azért a nem túl távoli város rendelőintézetében érdeklődött.
Innen kezdődik a tragikomédia…
Kiderült, hogy a bőrgyógyászaton orvoshiány miatt csak hetente egyszer (!) van ötórányi rendelés. Időpontot foglalni egy hónapra előre (!) csak személyesen (?!) lehet – egy olyan intézetbe, amelyhez jó pár környékbeli település lakói tartoznak. Ráadásul a foglalási lehetőséget egy adott időpontban nyitják meg, hónap elején. Hm… Mit van mit tenni: a hölgy ma felkerekedett, és átautózott a városba. Az eredmény sejthető: mire sorra került, elfogytak az időpontok. Mondták: próbálkozzon egy hónap múlva…
Az asszony puszta kíváncsiságból felhívott egy fővárosi magánrendelőt, ahol már intézett korábban egy sürgős ultrahang-vizsgálatot a férjének. Az eredmény most is sejthető: két napra foglalhatott volna időpontot, 20 perces konzultáció, 40 ezer forint. A hölgy éppenséggel megengedhetné magának ezt az összeget, de motoszkál benne a kérdés: hová tűntek azok a pénzek, amiket negyvenéves munkaviszonya alatt tébéként, ehoként és ki tudja még milyen címeken befizetett? És nem tudja eldönteni, hogy akkor lopták-e meg, vagy most fosztják ki.
Mindeközben azok, akik ide juttatták a magyar egészségügyet, egynapos (!) törvényalkotással igyekeztek ellehetetleníteni a politikai szerepvállalással, zsarolással és betegellenességgel vádolt orvosi kamarát, holott a szakmai szervezet csak tárgyalások hiányában és végső kétségbeesésében próbált nyomást gyakorolni a döntéshozókra, hogy a szerintük elhibázott és veszélyes új ügyeleti rendszert ne vezessék be.
A durva és hatalmaskodó gesztus hullámai még el sem ültek, jött az újabb világmegváltó javaslat: államosítanák a szakrendelőket (mert, ugye, az eddigi működésük is oly sikeres volt), aztán még állami kezelésbe vennék a háziorvosi praxisjogot is, az ellátatlan körzeteket pedig hozzácsapnák valamely, még működő praxishoz… (mert ettől több lesz az orvos és jobb az ellátás).
Minderről az a közismert vicc jut eszembe, amelyben a paraszt tanácsért fordul a falu rabbijához, mert döglenek a libái. Az újabb és újabb tanácsokat hiába fogadja meg, mert továbbra is pusztul a jószág. Végül, az ötödik-hatodik forduló után közli, hogy minden liba kimúlt. Mire a rabbi: „Nagy kár, mert még lennének ötleteim.” Ötletekből – úgy látszik – itt sincs hiány. A baj csak az, hogy nem a libák döglenek, hanem a „magyarok”, és nem egy viccben, hanem a valóságban.
