Eötvös Károly húsz év várakozás után írta meg a sokak által fő művének tartott A nagy per-t. Miért volt szüksége erre a húsz esztendőre? Hogy csillapodjanak benne a tiszaeszlári ügy által keltett hullámok, s kellő időtávlatból tudjon tekinteni annak a pár esztendőnek az eseményeire. 1882. április 1-ét írunk, ez a nap húsvét szombatjára esik. A tiszaeszlári 13 éves cselédlányt, Solymosi Esztert elküldi a gazdaasszonya a boltba festékért, mert tavasz lévén ki kellene festeni a házat. Több kilométert kell gyalogolnia, mert a közelebb lévő boltok – zsidó tulajdonosuk lévén – szombaton zárva tartanak. És a boltból már nem tér vissza soha többé.
Az ezt követő események föltárására csak közvetett, bár a nyomozás során elég egyértelműnek látszó bizonyítékok kerültek elő. A falusi szóbeszéd viszont hamar fölkapta a per során később világosan megcáfolt hírt: a boltból visszafelé menő Esztert a falubeli zsidóság néhány prominens képviselője becsalta a helyi zsinagógába, ott lefogták, elvágták a nyakát, és a vérét a pászka tésztájába keverték – mert hogy ezt a zsidó, vallási előírások megkövetelik. Ilyen előírás létezése soha nem volt bizonyított; ezt nevezik vérvádnak. A helyi zsidóság elleni indulatok viszont egyik napról a másikra annyira elszabadultak, hogy a nyomozó hatóság képtelen volt ettől függetleníteni magát – igaz, túlzottan nem is akarta! Bemondásra vertek vasra mindenkit, aki gyanús volt – és minden zsidó, aki valami módon az események fizikai közelségébe került, gyanússá vált az emberek szemében. A jog, a törvények huszadrangúnak számítottak a helyi elöljárók szemében; azt látták, amit látni akartak, amire a közhangulat inspirálta őket.
Ilyen körülmények között, ilyen elképzelhetetlen mértékű ellenszélben vállalta el Eötvös Károly az ügy tárgyalása során a védőügyvéd szerepét, úgy, hogy még a nyomozati anyagba történő betekintést is megtagadták tőle. Abba a nyomozati anyagba, amelyben a vallomások nagy részét veréssel, válogatott kínzásokkal, megalázással és fenyegetéssel csikarták ki. Olyan eset is előfordult, hogy a gyanúsítottat éjszakára bezárták egy tyúkólba, ahol a férgek között ülve kellett elviselnie, hogy a feje fölött, rudakon ülő tyúkok ürüléke rápotyogjon. Gondolható, hogy egy ilyen éjszaka után mindent bevallott, még azt is, amihez az égvilágon semmi köze nem volt. Minden ilyen jellegű igyekezet ellenére a helyzet végül annyira egyértelműnek látszott, hogy a tárgyalás során az ügyész vádbeszéde majdhogynem egy védőbeszéddel ért föl. A végső, felmentő ítélet a kritikán aluli körülmények és a nyomozóhatóságok nagy részének elképesztő nyomásgyakorlása ellenére nem volt kétséges.
Mindez már 141 esztendővel ezelőtt történt, a kétkötetes könyvet és a per anyagát végigolvasva mégis fölmerül bennem a jogosnak tűnő kérdés: változott azóta valami is az emberek gondolkodásmódjában? Nem pontosan ugyanaz zajlik ma is a fejekben, mint annak idején a tiszaeszlári per kapcsán? Az eluralkodó gyűlölet, a bűnbakkeresés, a másik hibáztatása, nehogy nekem bármit is föl kelljen vállalnom! S ha a másik a hibás, akkor én megúszhatok mindent, akkor én ártatlan vagyok, fölmenthetem magam. Csakhogy ki az a „másik”? Nekem ő, neki pedig én!
Ezt a fajta mentalitást képviseli a regnáló kormány, és ezt sugallja a hívei számára is: ti vagytok a jók, ti nem hibáztok, a jó úton jártok, a gonosz és alávaló másként gondolkodók tesznek tönkre mindent, és tehetnek arról, ami jelenleg körülvesz mindnyájunkat. Aki akarja, látja, hová jutottunk. A kormány, az élén a vezérrel, tökéletesnek és hibátlannak képzeli magát, holott mindenki tudja, hogy ilyesmi nem létezhet. Hallotta már valaki egyetlen egyszer is a hatalmat képviselők részéről, hogy egy kritikára válaszul azt mondták volna: bocsánat, tévedtünk, korrigálni fogjuk? Hallotta valaki egyetlen alkalommal is Orbán szájából, hogy elnézést kérek, hibát követtem el? Ha bárhonnan kritika éri, a válasza egyértelmű: Meghosszabbítjuk Bicskéig! Ő a tökéletes, a mindenki fölött álló. (A tragédia az, hogy ezt milliók el is hiszik neki.) Egyetlen cél lebeg a szeme előtt: a pillanat uralása. Ez határozza meg minden lépését, mert a múlt már nincs, a jövő még nincs, a jelent kell birtokolni minden áron. Semmi más nem számít.
Hová süllyedünk még? Mi járhat azoknak a fejében, akiket ilyesmi motivál? Félelem, bizalmatlanság, önértékelési zavarok? Félelem a saját sorsuktól, a jövőjüktől, ami egyre kétségbeesettebb lépésekre kényszeríti őket? Vagy mindez együtt? Ki fog, ki tud ezen változtatni? Meddig kell még ezzel együtt élnünk?
A nevezetes per során végül kiderült, hogy Solymosi Eszter valószínűleg öngyilkos lett, a Tiszába fojtotta magát. 79 nap múlva találták meg a vízben a holttestét fát szállító tutajosok. Igaz, a nyomozás során az illetékesek mindent elkövettek annak érdekében, hogy bebizonyítsák: nem a cselédlány holtteste került elő, mert hogy annak árulkodó módon nem volt elvágva a nyaka. Elképesztő dolgokkal próbálkoztak, de ezeket itt már nem részletezem, mert a végeredmény szempontjából érdektelen.
