Azt szeretném javasolni, hogy ágas-bogas teendőinkre fittyet hányva torpanjunk meg egy percre, és vessünk egy pillantást a sajnálatos jelenségre, miszerint lankadatlanul folyik Kárpátalja elpusztítása és az ottani magyarok kiszorítása területekről, amelyeket hosszabbnak mondható ideig otthonuknak tekinthettek. A divatba hozni próbált megfogalmazások szerint, igaz, kárpátaljai magyarok már nem is léteznek: Arszen Avakov belügyminiszter és Dmitro Kuleba külügyminiszter is magyar származású ukránokként emlegeti őket. A szóhasználat ismerős régről, szovjet magyarokként másmilyen anyagból voltunk mi gyúrva egykor, extra minőséget képviseltünk, nem úgy, mint holmi hétköznapi más magyarok. Elérték ezt most az utódok és a még ottmaradottak megint, hogy minek köszönhetik, nem feltétlen kristálytiszta. A szovjet magyarok számára ez legalább világos volt: legendás ideológiai képzettségük révén emelkedtek ki a baráti masszából.
Hogy érthetőbb legyen: nem azt mondják ezek a rendkívül arcátlan politikusok, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgárok. Azt mondják, hogy magyar származású ukránok. Aki nem érzi és érti a különbséget, emelje fel a kezét, hadd harapjam le. Vagy gondoljon arra, milyen lenne, ha ezek a szókapcsolatok Romániában is mindennapossá válnának a székelyek vonatkozásában.
A kárpátaljai magyarok egyébként, mint annyira amennyire köztudomású, kevesen vannak, és évről évre kevesebben lesznek. Épp erre megy ki a játék. Útjában vannak a kis nyüzügék a nemzetállamnak. Persze ha a nemzetállam nem lenne ilyen harmatos, és ezt nem kellene hepciáskodással kompenzálnia, akkor szóba sem jönne, hogy bel- és külügyminiszteri szinten is célszerű szemétkedni a magyar származású ukránokkal. Akkor elég lenne elmebeteg radikálisok beregszászi videóival ijesztgetni őket. Akkor az sem merülne fel, hogy a KGB-t – ezt már SZBU-nak nevezik, különbség nincs – ráuszítsák a kárpátaljai magyarok összes politikai-gazdasági-kulturális intézményére, beleértve a beregszászi főiskolát is.
A határainkon belüli skizofréniában azt is szokás gondolni – az antiorbánizmus jegyében kínálkozik fel ez az olvasat –, hogy erről az egészről külpolitizálásunk agresszivitása tehet. Orbitális tévedés. A magyar külpolitizálás az elejétől kezdve mindig roppant mód barátságosan viselkedett Ukrajnával szemben és kapcsolatban. Nem volt ez másként az ez idő szerint regnáló miniszterelnök kormányzásai alatt sem. Sőt azután sem ment végbe érdemi változás, hogy 2014-től – a globális geopolitikai játszmák sajátosságai nyomán – Ukrajna egyik pillanatról a másikra az Egyesült Államok vazallusa lett, majd hozzálátott, hogy újradefiniálja önmagát.
A fejlemények kézenfekvővé tették, hogy ezt nacionalista alapon teheti meg. Ennek jegyében elkerülhetetlen aljasság volt, hogy sok millió oroszt – plusz több tízmillió oroszul beszélő egyebet – agyba-főbe sanyargassanak, ezt a tengerentúli főnökség is pártolta. Ám a tengerentúli főnökség minden további nélkül szólhatott volna, hogy ácsi, a magyarokat ne piszkáljátok, ők a szövetségeseink – noha nyeglék és hányavetiek –, így nem fognak benneteket szeparatizálni. Ellenben ha nem őshonosítjátok a kárpátaljai magyarokat, miként a krími tatárokkal tettétek tét nélkül, akkor, pajtások, nincs se pénz, amit ellophattok, se puska, amivel lövöldözhettek. De a tengerentúli főnökség sajnos nem mondott ilyet. Buta, tudatlan és cinikus ugyanis. Megvan a maga baja, és eleve más típusú kisebbségekkel foglalkozik, olyanokkal, amelyeket ért, és amelyeknek konjunktúrája van a nyilvánosságban.
Az emilyen típusú kisebbség meg így járt. Hiába, neki nincs globális konjunktúrája. Mondjuk, magyarországi sincs. Mindenkinek egyszerre nem lehet. Úgyhogy marad az időnkénti megtorpanás. Egyéb ágas-bogas teendőink közepette. Míg el nem felejtjük az egészet egészen.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
