Három férfi leül bort inni. Ez nem egy vicc felütése, hanem most induló rovatunk lényege és esszenciája. Ritkán kóstolt fajták, párhektáros családi pincészetek, rivaldafénytől távol eső borvidékek. És a véleményünk. Őszintén, érthetően. Kóstoljon velünk!
A magyar vidék nem az ezerhektáros kombinátokban, hanem a kültelkek elszánt pionírjaiban élhetne túl. Mert annak van kultúrája is, nem csak termelékenysége.
Alulértékelt, elfeledett-meg nem értett, kiskertekbe száműzött géniusza a trendekben fuldokló magyar borászkodásnak a Rizlingszilváni. Vagy Müller-Thurgau. Nem tét nélküli, hogy megmarad-e nekünk.
A bor egyik hivatása, hogy idegeneket ültet asztalhoz, akikből aztán ismerősöket csinál. A novemberi ködben, a korai sötétben, az alig tízfokos tisztaszobában. Többet önhittség, kevesebbet botorság várni tőle.
Egy ember halálát nem lehet megírni. Egy hörcsögét, diófáét, kutyáét vagy szőlőtőét igen. Nem mert kisebb. Csak mert nem mi vagyunk. És mert természetesebb.
Szomolyán megszületett a magyar Pinot noir. Vámos Attiláé. (Ha nem látom a címkét, Kaló Imrére gyanakszom.) A sokszor túledukált vagy gyakran neveletlen Pinot-kat azonnal kiszúrom. Ha valaki műfajként tekint rá, szintén. Ha hordóval akar nagy bort csinálni, megint csak.
Jó időre kiábrándultam a gyöngyöző- és habzóborokból, bár nagy szerelem előtte sem lehetett, mert igen könnyen tántorodtam el. Évekkel ezelőtt már, most a visszaszeretés ideje van.
Kattintásvadászat. Úgy tisztességes, ha rögtön leleplezem magam. Rózsákról lesz szó, meg emlékekről, nem a néhai kormányzó és Juhan Kukk észt politikus titkos tárgyalásáról – és legfőképpen nem norvég altesti szlengről.
Talán három százalék különbözteti meg a kiválót a zsenitől… Az a soha ki nem érzett, soha még tetten nem ért három százalék Federert a kortársaitól, sporttársaitól.
Igaza van Szerb Antalnak, Cs. Szabó Lászlónak: olaszországi utakról csak könyvet szabad írni, a hevenyészett sorokat felszívja a papír. Csupán a fejben fabrikált cikkek címe kitöltené ezt a nyomorúságos pár hasábot.
