A jelenlegi jogszabályi környezetben nem tehetünk mást, mint hogy a fiatalok előtt hallgatunk a homoszexualitásról, aztán majd, ha 18 évesek lesznek, hirtelen szembesítjük őket a tényekkel. De a világ ott zajlik a szemük előtt, a valóságot nem lehet letagadni – mondta a Budai Hangnak Molnár T. Eszter biológus, író, akinek egész élete a II. kerülethez kötődik. A Szabadesés, A Kóbor Szálló és a Hidegkút szerzőjével a lecsúszó középosztályról, a budai csavargásról, és az ifjúsági regények felelősségéről beszélgettünk.
– Eredeti szakmája biológus, ami irodalmi környezetben általában valamiféle egzotikumként jelenik meg. Ennyire meglepő, ha valaki természettudományos háttérrel szépírásra adja a fejét?
– Fél évszázada még nem különültek el ennyire élesen a humán és a reál tudományok, ma már azonban akkora tudásanyagot kell mozgatni a hatékony kutatáshoz, hogy az embernek nem nagyon marad ideje másra. Egy biológus napi 12–13 órát tölt a laborban, így pedig nehéz akár csak egy hobbira is alkalmat találni, nemhogy folyamatosan írni. Régen természetesnek tűnt, hogy egy orvos például művészetekkel foglalkozik: édesapám körzeti orvosként dolgozott, és emellett verseket írt, zenét szerzett és fotózott. Ma már erre rácsodálkozunk, de számomra, talán a családi háttér miatt is, magától értetődően kapcsolódott össze a biológia és az irodalom.
– A bölcsészet elvárt része az általános műveltségnek, de a reáliák nem ismerete bocsánatos bűnnek számít. Mi az oka, hogy amíg egy-egy irodalmi mű meghatározza a nemzeti identitást, azzal néha még kérkedünk is, hogy mennyire nem értjük a matematikát vagy a fizikát?
– A járvány sokat változtatott ezen a hozzáálláson. Ma már szerintem inkább kínos, ha valaki az ismeretek hiányával kérkedik. Az általános műveltségnek a természettudomány is része, nem árt, ha az ember tudja például, hogy mi az a citromsavciklus.
– A természettudományok jelentőségére a klímaválság is felhívhatta a figyelmünket. De vajon az irodalomnak milyen szerepe lehet a krízis felismerésében?
– Alapvetően megváltozott a természethez való viszonyunk: nem hajthatjuk büntetlenül az uralmunk alá, mert ahogy látjuk, ezt a természet már nem engedi. Muszáj foglalkoznunk a klímaválsággal, ami óhatatlanul elvezet az emberen túli létezés kérdéseihez. Meg kell értenünk a csillagászatot, az atomfizikát vagy szerves kémiát ahhoz, hogy felmérjük a helyzetünket, és ez alól az irodalom sem bújhat ki.
– Egy klímatudatos verses antológia segíthet csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását?
– Nem biztos, hogy a túl egyértelmű témaválasztás eléri a célját. Egy klímaválságról szóló verseskötetet csak az vesz meg, akit érdekel a téma, és ráadásul még verset is olvas, de ezen a nagyon kicsi buborékon túl valószínűleg mindenkit hidegen hagy. Más dolog ugyanakkor a fiatalokat megszólítani, ami szerintem az egyik legfontosabb írói feladat, hiszen általuk a jövőhöz szólunk. Itt viszont felmerül, hogy jó-e, ha a közelgő katasztrófával nyomasztjuk a gyerekeket, hiszen nem ők tették tönkre a bolygót, ők csak az elszenvedői a mi károkozásunknak. Egy elgondolkodtató ifjúsági könyv rendkívül fontos, de a klímaválsággal nagyon óvatosan kell bánni. Ehhez a témához egyébként szerintem az óriásplakát-kampányok illenének a legjobban. Néhány szavas üzenetek óriási betűkkel: ez talán még azok figyelmét is felkeltené, akiket nem mozgat meg a természetvédelem kérdése, és pláne nem olvasnak verset.
– Több ifjúsági regényt is írt. Az elmúlt években a műfaj leglátványosabb fejleménye a korábban tabuként kezelt témák felbukkanása volt: traumák, halál, másság, erőszak. Meddig lehet elmenni a fiataloknak írt művekben?
– Számomra a legfontosabb, hogy ne hagyjam magukra a fiatalokat a problémáikkal, egyetlen gyereket sem akarok kétségbe ejteni az írásaimmal. Nem szabad úgy zárnom egy könyvet, hogy kiállítom őket a sziklaszirt peremére, és elengedem a kezüket. Ezen túl azonban mindenről szabad és lehet is írni, ami a világban körülveszi őket, hiszen ha körbenéznek, úgyis észreveszik, nincs értelme semmit elrejteni vagy letagadni. Mára mégis lettek olyan könyveim, amiket csak befóliázva lehetne árulni. Az Egy majdnem normális család című sorozatom egyik főszereplője meleg, és nem azért meleg, mert mindenképpen be akartam mutatni a másságot, hanem mert ahogy a karakter önálló életre kelt írás közben, világossá vált számomra, hogy ő a saját neméhez vonzódik. Eredetileg más terveim voltak vele, össze akartam hozni a főhőssel, Bakos Virággal, de nem engedelmeskedett az alkotói szándéknak. Mégpedig azért nem, mert a homoszexualitás létezik a világban, és ez sok egyéb mellett az irodalomra is hatással van. Próbálkozhatok akárhogy, a szereplőm nem fogja viszontszeretni Bakos Virágot. Álságos lett volna a részemről ezt a felismerést elhallgatni az olvasók elől. Nem hazudhatok a gyerekeknek.
– Akkor ezek szerint az is hazugságnak számít, hogy a „gyermekvédelmi törvényre” hivatkozva könyveket fóliáznak be, és kitiltják a 18 évnél fiatalabbakat egyes múzeumi kiállításokról?
– Erre egy személyes példával tudok válaszolni. Az Egy majdnem normális család első kötete, a Stand-up! osztályfőnöki órák és alternatív irodalomórák témája volt, a tanárok és a gyerekek is nagyon szerették. A regény a 12 éven felüli kiskamaszok számára készült, az ő problémáikat, félelmeiket dolgozza fel, segíthet kibeszélni a tabukat, feldolgozni a traumákat, összetartani az osztályközösséget, elfogadásra nevel, és még szórakoztató is. De a célközönség immár nem olvashatja, hiszen az csak 18 éven felüliek számára engedélyezett.
– Az elfogadásra nevelés a kormány értelmezésében az LMBTQ-propaganda szinonimája.
– Tényleg szűk látókörű fiatalokat akarunk nevelni, akik nem fogadják el a valóságot? Rémisztő gondolat, de a jelenlegi jogszabályi környezetben nem tehetünk mást, mint hogy a fiatalok előtt hallgatunk a homoszexualitásról, aztán majd ha 18 évesek lesznek, hirtelen szembesítjük őket a tényekkel. De a világ ott zajlik a szemük előtt, a valóságot nem lehet letagadni.
– Szerzőként látja hatását a fóliázásnak, befolyásolja a témaválasztását a szigor?
– Szeretném azt hinni, hogy nem cenzúrázom önmagam, de biztosan hatással van rám a törvény. Jelenleg egy elefántról írok, és talán nem véletlen, hogy nem emberi főhőst választottam.
– Ifjúsági művei mellett több felnőtteknek szóló regényt is írt, ezek közös jellemzője a komor atmoszféra: gyilkosság, abúzus, széthulló családok. Miért ez a vonzódás a sötét témákhoz?
– Nem tervezem el előre, hogy komor témákról írok, de tény, hogy három „felnőtt” irodalmi könyvemben a sötét múlttal, egyben pedig a sötét jövővel dolgozom. A Szabadesés írásakor a bűn mibenléte, a bűnelkövetés lélektana foglalkoztatott, mivel ehhez a regényhez egy megtörtént eset nyújtott inspirációt. A Teréz, vagy a test emlékezete három nő életét, integrációs kísérleteit követi nyomon, ez a három karakter született meg először, és csak később döbbentem rá, hogy ők valójában ugyanannak kislánynak a felnőtt változatai, ezért fordult a figyelmem a kislány múltja és a vele történt erőszak felé. A tavaly megjelent Hidegkút esetében nehéz eldönteni, hogy mi a komorabb: a múlt vagy a jelen, mégis azt gondolom, hogy ez a 24 órát átfogó regény nem mentes a reménytől.
– Az ELTE biológus szakán diplomázott, immunológiából doktorált, majd a családjával Németországba költözött, és a freiburgi Max Planck Intézetben dolgozott. A kutatás mellett itt kezdett el írni. Az idegen környezet hozta elő az irodalmat?
– Megszülettek volna a regények itthon is, de a kiköltözés valószínűleg felgyorsította a folyamatot. Az idegen környezet hatását a Terézben dolgoztam fel, talán ez a legszemélyesebb írásom. Eredetileg tárcasorozatnak indult, amelyben nem magamról írtam ugyan, de a saját helyzetemből kiindulva születtek meg a szövegek. Arra voltam kíváncsi, hogy egy külföldön élő nő milyen nehézségekkel szembesül, hogyan illeszkedik be, mit kezd a nyelvvesztéssel? A migráció és az integráció problémái számomra elsősorban nyelvi szinten nyilvánultak meg, hiszen egy idegen környezetben, egy idegen nyelvben élve írtam magyarul.
– A Teréz abúzustörténetét is a kivándorlás ihlette?
– Az emigráció mögött gyakran találunk abúzustörténeteket. A haza erőszakos partnerként is viselkedhet: megbántja az embert az a föld, amit el kell hagynia. A konfliktus zónából menekülők esetében ez egyértelmű, de a Nyugatra kivándorló magyarok sem mind jókedvükben mennek el, sokan a jobb megélhetés reményében, vagy a politikai helyzet miatt döntenek a távozás mellett. Elviselhetetlenné és fenntarthatatlanná vált itt az életük, és ez megnehezíti a visszatérést is, hiszen úgy kell hazajönniük, hogy tudják, itthon valójában már nincsenek otthon. Magyarország több százezer ember számára lett bántalmazó környezet. A Teréz esetében ez a tapasztalat egy konkrét abúzusban öltött testet.
– A saját életében is a bántalmazó haza motiválta a költözést?
– Én nem azért hagytam el az országot, mert annyira rosszul éltem volna itthon, hanem mert a tudományos életben szinte kötelező az intézmények közötti migráció. Ha egy kutató külföldre megy, ott új módszereket, új szemléletet tanul, ami elengedhetetlen a fejlődéshez. Magyarországon ez nem kizárólagos elvárás, de például Németországban csak úgy kaphat az ember egyetemi állást, ha előtte éveket tölt külföldön. Számomra ezért is volt egyértelmű, hogy miután ledoktoráltam, külföldre megyek. Arra már nem számítottam, hogy több mint tíz év lesz belőle, mert eredetileg két évre terveztünk a férjemmel. És azt sem láttam előre, hogy időközben elhagyom a pályát, és egyetemi oktató helyett író lesz belőlem.
– Felváltva írja a felnőtteknek, illetve a fiataloknak szóló műveit. Ez tudatos munkamódszer?
– Pihenni és játszani járok a gyerekirodalomba, de nem szakmai értelemben: gyerekeknek írni kicsivel sem könnyebb, mint felnőtteknek, sőt. Mégis pihentető, mert ezekben a szövegekben még a komoly témák esetén is nagyon sok humor van, sokszor még engem is megnevettetnek írás közben. Az én életemben jól kiegészítik egymást ezek a műfajok.
– A Hidegkút a címéből következően is budai regény, kamasz szereplői szinte utcagyerekként járják a környéket, magukra hagyottságuk pedig óhatatlanul is kegyetlen tetthez vezet. Interjúiban többször mesélt gyerekkori budai élményeiről: ha a regénybeli tragédiához nem is, a csavargáshoz a saját életéből merített inspirációt?
– Én is utcagyerekként nőttem fel. A nyolcvanas években, Budán teljesen normálisnak tűnt, hogy a gyerekek iskola után csavarogni indultak. Persze az a Buda még máshogy nézett ki. Kevesebb autó, kevesebb ház, és sokkal kevesebb riasztó volt, mint manapság. Könnyedén be lehetett mászni a kertekbe, lelopni a gyümölcsöket, és ezt meg is tettük. Rengeteg hülyeséget csináltunk, grundéletet éltünk grund nélkül. A szüleim dolgoztak, a nővérem felelt értem, de szegénynek legtöbbször fogalma sem volt róla, merre járok, és hogy hazajövök-e egyáltalán. Vonzottak az erdők, a hatalmas nyitott terek, és a mai napig ezek foglalkoztatnak legjobban. A II. kerületben nőttem fel, jelenleg is ott élek, ez a környezet pedig az írásaimra is meghatározó hatással van.
– Pesthidegkút előkelő kertvárosa éles kontrasztban áll a regény témájával. Emiatt választotta a történet színhelyéül?
– Nem érzek nagyon éles kontrasztot. A lecsúszó középosztályt akartam megjeleníteni, és ehhez ideális helyszín Pesthidegkút: a regényben szereplő családról szép lassan kiderül, hogy bár a felszínen jól szituáltnak tűnnek, valójában nem illenek bele a környezetükről kialakított képbe. A nyomoruk ugyanakkor jóval mélyebb az egzisztenciális problémáiknál. Kicsit olyan ez, mint a skandináv szorongás: mindenük megvan, mégis hiányzik valami, és bár egymás mellett élnek, egyre magányosabbak. Elsősorban mégsem ezért játszódik Hidegkúton a regény, hanem azért, mert karantén idején a bezártság elől legtöbbször az erdőbe menekültem, és a környéket járva foglalkoztatni kezdett a táj, amely így végül a történet háttere lett.
– A középosztály említett lecsúszása látványos folyamat: az értelmiség számára egyre nehezebben elérhetők a kulturális termékek, alig marad pénzük könyvre, koncertre, színházjegyre. Ez az egyszerre szimbolikus és gyakorlati elszegényedés milyen hatással lesz a kultúrára?
– Tegyük hozzá, hogy már az írók sem mindig engedhetik meg maguknak, hogy könyvet vegyenek, holott nekik az a munkaeszközük. A papír árának drasztikus emelkedése és az olvasók elszivárgása világszintű jelenség, de itthon súlyosabbak a gondok: a támogatási rendszer leépítése, az alkotók, alkotói közösségek kivéreztetése mély válságba taszította a magyar kultúrát. Sokan keresnek alternatív megoldásokat a túlélésre, de egy pont után már nem lehet találékonysággal ellensúlyozni a pénztelenséget. Én sem tudok megélni szabadúszóként, visszamentem a szakmámba dolgozni, ami mellett nyilván nem lehet regényt írni. Persze lesz, akit a szorult helyzet inspirál majd, de ha az írók nem koncentrálhatnak az alkotásra, ha a megélhetésért, mondjuk, ételfutárként kell dolgozniuk, az általában nem segít hozzá a nagy művek megszületéséhez, a szakmai műhelyeket vagy a hagyományokkal rendelkező társulatokat nem lehet pótolni. Nagyon rossz az irány és szomorúak a kilátások.
– Mindezekből a korábban említett bántalmazó haza képe rajzolódik ki. A németországi élete még menekülési útvonalat jelent?
– Az író be van zárva a nyelv börtönébe. Vannak németül írt, német nyelvű folyóiratokban publikált írásaim, és időről időre végigböngészem a németországi alkotói ösztöndíjpályázatokat, de mindig rájövök, hogy hiába, én igazából csak magyarul tudok szépirodalmat írni. Vagyis íróként nem megoldási lehetőség a visszatérés.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/50. számában, a Budai hang mellékletben jelent meg december 15-én.
