Szeptember 7-én, vasárnap reggel Richárd érezte, hogy a muszlimok erőltetni fogják az összecsapást, ezért előkészületként felsorakoztatta embereit. A szaracén támadás a délelőtt közepén indult meg. Több hullámban könnyűfegyverzetű néger és beduin gyalogság támadt a keresztényekre, nyilaikat, dárdáikat záporoztatva. A lovagok azonban tartották az állásaikat, és az íjászok vonala is helyreállt minden egyes támadás után. Richárd katonái kérésére sem hagyta, hogy serege bármelyik része támadást indítson, amíg a török rohamok hevessége nem enyhült. A johanniták nagymestere azonban elindult az ellenség felé követve őt a harcvonal összes lovagja. Richárd percekkel később maga vette át a heves támadás irányítását. Szaladin titkárának, aki egy közeli dombról szemlélte az eseményeket, a lélegzete is elállt a látványtól, ahogyan a keresztény lovasság feléje száguldott. Ez túl sok volt a muszlim katonáknak, soraik felbomlottak, menekülni kezdtek. Szaladin hiába próbált meg ellentámadást indítani, estére a keresztény sereg uralta a csatamezőt.
Így foglalta össze a keresztes hadjáratok történetéről írt grandiózus művében az 1191-es arszúfi csatát Steven Runciman. És noha az ütközet nem számított mindent eldöntő összecsapásnak, abban a kor két legjelesebb katonai stratégája, Oroszlánszívű Richárd angol király és Szaladin egyiptomi szultán mérte össze tudását. Richárd krónikája szerint keresztes oldalon legfeljebb 700, szaracén oldalon 7000 halottat hagyott maga után az összecsapás. A csatának most az ad aktualitást, hogy egy izraeli régész, Ráfáel Luisz (Rafael Lewis) a korabeli források, beszámolók, térképek és a helyi éghajlati-időjárási viszonyok aprólékos tanulmányozásával meghatározta a csata pontos helyszínét – amit később a területen végzett fémkeresős terepbejárások is megerősíteni látszanak.
Mielőtt azonban megadnánk a megfejtést, érdemes néhány szót szólni az 1189 és 1192 között lezajlott harmadik keresztes hadjáratról. A keresztes hadak és a két nagy lovagrend, a templomosok és johanniták 1187-es megsemmisítő hattíni veresége után az Ajjúbida Birodalom megalapítója, Szaladin (1171-1193) lett a legfőbb úr a Szent Földön. A keresztények elvesztették a két legfontosabb városukat, Jeruzsálemet és Akkót. Visszaszerzésükre három európai uralkodó is vállalkozott: Barbarossza Frigyes német-római császár (1155-1190), II. Fülöp Ágost francia (1180-1223) és I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király (1189-1199). Frigyes hadjárata kész kudarc volt, lova 1190. június 10-én a kis-ázsiai Szalef-folyón való átkeléskor megbotlott, a teljes menetfelszerelésben a vízbe eső császárt pedig nem tudták idejében kiemelni, megfulladt; hada szétszéledt, csak kevesen értek el a Szent Földre.
Akkót két évig ostromolták, Fülöp csapatai 1191. április végén, míg Richárd egységei június 7-én értek a falak alá. Az erősség aztán július 12-én került újra a keresztesek kezére. A diadalt azonban több minden is beárnyékolta: az angolok ledobták a hadjáratban résztvevő V. Lipót osztrák herceg zászlaját a várfokról, és vita támadt, ki legyen a jeruzsálemi király – Lusignani Guidó vagy Lipót unokatestvére, Montferrati Konrád. Richárd pedig, miután nem tudott mindenben megegyezni Szaladinnal, lemészárolta az Akkó ostromát túlélő muszlim védőket és családjaikat.
A francia király augusztus 3-án faképnél hagyta a hadjáratot, így annak feje egyértelműen Richárd lett. Ahogy A keresztes háborúk arab szemmel című kötetében a libanoni Amin Maalouf írja: Richárd Akkót elhagyva „a tengerpart mentén délre vonul, hajóhada a közelben maradva követi. Szaladin velük párhuzamosan halad, a szárazföld belsejében. A szultán most már tisztában van vele, hogy nem tudja megakadályozni a franjokat (európaiakat) abban, hogy átvegyék a palesztin tengerpart feletti ellenőrzést. A szétverésükre végképp nem gondolhat. A legtöbb, amit tehet, hogy feltartóztatja őket, s eltorlaszolja előttük, kerül, amibe kerül, a Jeruzsálembe vezető utat. Szaladin pályafutásának leggyötrelmesebb óráit éli. Kétségbeesése ellenére igyekszik fenntartani csapatai és környezete fegyelmét és hitét. Bizalmasai előtt elismeri, komoly hátrányba került, de váltig bizonygatja, hogy a muzulmánok mindig itt maradnak, a franj királyok pedig csak meghatározott időre jönnek a Keletre háborúzni.”
Ilyen előzmények után érkezett el az összecsapás ideje. A helyszín tekintetében Runciman arról ír: „Néhány nappal később Szaladin kiválasztotta a csata színhelyét Arszúftól északra, ahol a síkság elég széles volt ahhoz, hogy teret biztosítson a lovasságnak, ugyanakkor a tengertől két mérföldnyire benyúló erdő jó fedezéket biztosított.”
Luisz ezzel szemben Arszúftól délre teszi a csata színhelyét: valahol a Szefájim kibuc és Arszúf Kedem magasságába, Riszfón településsel egy vonalba, Herzlijától északra, a 20-as főút Tel-Aviv előtti utolsó, a szárazföld irányába tartó elágazásának régiójába. „A csatatéri régészet olyan helyszínekre fókuszál, amelyeket mindössze órákig, legfeljebb napokig használtak, ezért ezek kutatásában igen sok kihívással kell megküzdeni” – idézte a Haifai Egyetem régészét a témáról hírt adó Jerusalem Post. A pontos helyszín meghatározásához Luisz a forrásokat egybevetette a korabeli térképekkel, ismert domborzattal, vegetációval és az akkor használt úthálózattal. De az éghajlati-időjárási viszonyokat is megvizsgálta: a Hold mozgását, a hőmérsékletet, a páratartalmat, de azt is, hogy milyen szögben kellett állnia a napnak, hogy az ne zavarja az íjászokat.
A kutató megfigyeléseit fémkeresővel végzett terepbejárással ellenőrizte, és a leletek őt látszanak igazolni. A felszíni kutatások alkalmával a harmadik keresztes hadjárat anyagi kultúrájára jellemző tárgyak kerültek elő a területről, köztük két fém nyílhegy és egy lópatkó, amiket a XII. század végére, XIII. század elejére lehet keltezni. Luisz szerint Szaladin azért azt a helyet választotta ki az ütközetre, mert azt hitte, az angol király nem dél irányába, hanem Jeruzsálem felé fordul.
Oroszlánszívű Richárd jól tudta, ahhoz, hogy biztonsággal megostromolhassa a Szent Várost, meg kell erődítenie a partot – ezért fordult a figyelme Jaffa és Aszkalon felé. Nagy erőfeszítéseket tett a két erőd megtartásáért, Jeruzsálemet azonban sose sikerült elfoglalnia. 1192 nyarán ugyan az Emmausz környéki dombokon lovagolva feltűntek előtte a város falai, ám „eltakarta pajzsával az arcát, hogy ne is lássa a várost, amelynek felszabadítását Isten nem engedte meg neki.”
Az angol király nagy betegen végül szeptember 2-án öt évre szóló békeszerződést írt alá Szaladinnal. Aszkalont se tarthatták meg, de a tengerpart Akkóval újra a kereszteseké lett. Jeruzsálem egy rövid, 1229 és 1244 közötti közjátékot leszámítva örökre elveszett a keresztények számára. Richárd hadjáratának tán legkomolyabb eredménye Ciprus megszerzése volt, amely a templomosokkal és a Lusignani-házzal még egy évszázadig, Akkó 1291-es elestéig kitolta a keresztes álmot a Közel-Keleten.
Richárd kalandos úton jutott haza: a kalózhajó, amin templomos álruhában utazott, hajótörést szenvedett az Adria északi részén. Egy Bécs melletti fogadóban 1192. december 11-én felismerték, és az Akkónál vele összetűzésben keveredő osztrák Lipót herceg Montferrati Konrád jeruzsálemi király 1192-es megölésének vádjával tömlöcbe vetette. Valószínűleg semmi köze nem volt az esethez, ám három hónappal később már VI. Hernik német-római császár fogságában volt.
Egy évvel később, 1194 tavaszán kemény feltételekkel és komoly váltságdíj ellenében szabadult, hogy megvédje trónját öccse, János cselszövéseitől. Ám ez nem tartott sokáig. Miként Runciman megjegyzi: „Öt éven át kiválóan harcolt Franciaországban, védelmezte örökségét a ravasz Capet-ivadékkal szemben, míg 1199. március 5-én Limousinban egy fellázadt várból kilőtt eltévedt nyílvessző pontot nem tett életére. Rossz fiú, rossz férj, rossz király, de lovagias és nagyszerű katona volt.”
Felhasznált források, szakirodalom
• Tercatin, Rossella: Third Crusade site where Christian forces defeated Muslim army identified. Jerusalem Post, 2020.08.02.
• Richard of Holy Trinity. Itinerary of Richard I and others to the Holy Land – formerly ascribed to Geoffrey de Vinsauf. Translated: A Classical Scholar and A Gentleman Well-Read in Mediaeval History. Medieval Latin Series Cambridge, Ontario 2001. (pdf)
• Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Osiris Kiadó, Budapest 1999.
• Maalouf, Amin: A keresztes háborúk arab szemmel. Európa Könyvkiadó, Budapest 1997.
• Bozsóky, Pál Gerő: Keresztes hadjáratok. Agapé, Szeged 1996.
• Zöllner, Walter: A keresztes háborúk története. Kossuth Kiadó, Budapest 1980.
• Crowley, Roger: Az elátkozott torony – Akkó eleste és a keresztes háborúk vége. Park Könyvkiadó, Budapest 2020.
Az Időgép történelmi rovatunk további cikkeiért kattintson ide! Ha a tudományos cikkek érdeklik, akkor a Tudomány rovatunkat érdemes figyelnie!
Ennek a cikknek a rövidített, nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/33. számában jelent meg augusztus 14-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/33. számban? Itt megnézheti!
