Amikor még kémelhárítóként konkrét ügyekben – bizalmas nyomozásokban – szinte napi rendszerességgel alkalmaztuk a telefonok lehallgatását, szinte nem volt olyan ügy, amelyben el ne hangzott volna a két beszélgető fél között, hogy ez vagy az „nem telefontéma”. Nyilvánvalóvá vált, hogy azokban az években, a kommunisták diktatúrája alatt, szinte mindenki óvatoskodva bánt azzal, hogy mit beszél meg a kapcsolataival a telefon felhasználásával. Mindenki – még az is, akinek nem kellett volna – tartott a telefonja lehallgatásától. Sőt a technikai fejletlenség miatt az is előfordult, hogy felemeltem a telefont és hallgatólagosan bekapcsolódtam két teljesen idegen beszélgetésébe. Ha nem kapcsolódtam be a szövegelésükbe, soha nem tudták meg, hogy valaki kihallgatta őket. Ez is hozzájárult a „nem telefontémák” kialakulásához.
Napjaink története, hogy igen fontos beosztásokban lévő személyek, meggondolatlanul, a magabiztosságukról és sérthetetlenségük tudatáról tanúbizonyságot téve, olyan beszélgetéseket folytatnak a telefonjukon, ami terhelő lehet a számukra. A Völner és társai-ügyben mindez tökéletesen tetten érhető. A mi időnkben kialakult elhárító körökben az a vélemény, hogy a 3/a rendszabályként emlegetett telefonlehallgatás által bűncselekmény bizonyítására alkalmas adatok aligha kerülhetnek felszínre. Ha pedig mégis megtörtént olyan meggondolatlan fecsegés, ami értékelhető bizonyítékként szolgált, máris felmerült bennünk, hogy talán az elkövetők – telefonon beszélgetők, vagy legalább az egyikük – nem teljesen beszámítható, vagy ahogy mondtuk: hülyébb a hülyénél.
Tényként kell tudomásul venni, hogy 1989–90-ben ezen a téren nem sok változás következett be. Ma is vannak a hülyéknél is hülyébbek. Ha egy középosztálybeli – vagy az alatt elhelyezhető – egyénről van szó, elintézhető a történet annyival, hogy figyelmetlen az illető, meg sem fordul a fejében az, hogy a telefonját, vagy ha nem az övét, akkor azét, akivel telefonálgat, lehallgatják. De amikor jóval az említett szint fölött fordul elő ilyesmi, az több, mint gondatlanság, az már ostobaság. Keresem a szavakat a Völner-ügyben előforduló esetekre, de ami találó volna, azt a papír nem bírná el.
Még az a szerencse, hogy az egyes beszélgetésekből fogalma lehet az olvasónak arról, milyen szinten vannak a megfelelő iskolai végzettséggel ugyan rendelkező, fontos beosztásokat betöltő és a végrehajtási eljárásokban tevékenykedő jogászok. Ezért nincs is mit csodálkozni a történteken. De azon már igen-igen meglepődtem, hogy az az államtitkár, aki tudja, hogy szorul a hurok körülötte is, és aki addig törvénytelenül ugyan, de a jogosult minisztere helyett a telefonlehallgatási műveletek előterjesztését is engedélyezte, nem gondol arra, hogy az ő vonalát vagy készülékét is lehallgathatják, vagy azét, akivel beszél. Ami a leginkább felháborító, hogy ebből az emberből lett Magyarországon államtitkár. Van azonban Völner Pálnak egy, már az ügy realizálása – a büntetőeljárás megindítása – után elkövetett beszélgetése, ami más szempontból nagyon is figyelmet érdemel, és arra utal, hogy akkor már tudhat a telefonja lehallgatásáról. Arról a beszélgetésről van szó, amelyet a feleségével folytatott, és kilátásba helyezte a Salamon Béla által az egyik szerepében elmondott szállóigét: „Ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni.” Ez minden valószínűség szerint egy üzenet, amelyet a Nemzetbiztonsági Szakszolgálaton keresztül szándékozott eljuttatni azoknak az illetékeseknek, akik még tehetnek valamit az érdekében, a saját bőrüket mentve.
A rendszerváltozás előtti diktatúrában a telefonlehallgatások leginkább kisegítő információkat szolgáltattak. Ezek is nélkülözhetetlenek voltak, de konspiratív tevékenységet végzők ügyében csak a legritkább esetekben voltak előre vivők, bizonyító erővel rendelkezők. Most meg lám, nem kell mást csinálni, csak ráállni néhány gyanús ember telefonjára – még csak Pegasus sem kell hozzá! –, és kitárulkozik a bűnszervezeti háló. Már a bűnelkövetőkben sem lehet megbízni, mert nem előre lépnek, hanem hátra a saját kárukra. Úgy tűnik, mégis vannak a hülyébbnél is hülyébbek, akiknek az ostobasága fölülmúlhatatlan.
