Igaza van Csák János innovációs és kulturális miniszternek abban, hogy a kultúra piacosítása, új kultúrafogyasztók megnyerése, a marketing és a mecenatúra fejlesztése a kulturális intézmények esetében fontos – valóban az lett volna, ha nem egy válság közepén és az állami szerepvállalás kiváltása céljából kezdenek hozzá.
A miniszter pár nappal ezelőtti nyilatkozata – miszerint „állam bácsi” segítsége helyett a középosztálynak kellene a jövőben több pénzt fektetni a kulturális intézményekbe, ha ezek netán bajba kerülnek – valószínűleg jóval kevesebb megütközést keltene a Lajtától nyugatra. Ott ez természetes dolog – nyilván elfogadható minőségű közszolgáltatásokkal párosulva – ahogy természetes az is, hogy fenntarthatóságot szolgáló stratégiákat még a bőség éveiben alkotnak, nem akkor, amikor már beütött a krach. – Vége azoknak az időknek, amikor az állam majd megoldja – fogalmazott a miniszter a kulturális intézmények kapcsán. Miért most van vége? Egy piaci hatékonyságot szolgáló, átfogó stratégia biztosan ráfért volna a magyar kulturális szektorra – úgy nyolc–tíz évvel ezelőtt. Azóta nagyjából el is készültek volna vele, és jól is jönne most, a válság éveiben, amikor nyilván a miniszter által említett, Magyarországon köztudottan keskeny középosztály is takarékoskodni kezd.
Főleg úgy, hogy ez a középosztály már eddig is saját zsebéből pótolta a közszolgáltatások hiányosságait. A magánegészségügyi szolgáltatások piacának elképesztő bővülése például elárulja, hogy a magasabb jövedelmű polgárok komoly összegeket szánnak elfogadható minőségű ellátásra – mondjuk arra, hogy ne kelljen hónapokat várniuk egy hasi ultrahangra. Miközben magukat mentik, saját kontójukra tehermentesítik az állami egészségügyet. Jelentős részben a középosztály állja olyan civil szervezetek számláit is, amelyek elengedhetetlen tevékenységet végeznek – felzárkóztatják a hátrányos helyzetű gyerekeket, segítséget kínálnak a családon belüli erőszak áldozatainak, a haldoklóknak, az időseknek, a fogyatékkal élőknek vagy éppen a menekülteknek – a probléma csak az, hogy gyakran az állam helyett végzik ezeket a feladatokat, miközben az adóterhek, amelyeket az állam e szolgáltatások biztosítására szed be az állampolgároktól, nemzetközi összehasonlításban még mindig igen magasak. Elég csak a munkát terhelő adókat és a rekordmagas áfát említeni – alighanem tartalmaz némi költői túlzást Csák Jánosnak az az érvelése, hogy az állampolgárok a szubszidiaritás jegyében maguk dönthetik el, mire költik a jövedelmüket.
A jegybevételek növelése kapcsán érdemes megjegyezni: az állam nem csak azért támogatja a kultúrát, hogy magas minőségű, de kevésbé jövedelmező művek is megszülessenek, hanem azért is, hogy az is megengedhesse magának egy kulturális szolgáltatás igénybevételét, akinek alacsony a jövedelme. Vagy azért, mert ennyire telt a lehetőségeiből, vagy azért, mert anyagi áldozatot vállalt annak érdekében, hogy „állam bácsi” elláthassa feladatait, például tanárnak vagy szociális dolgozónak állt. Mostantól az ő kultúrafogyasztásának költségét is a középosztálynak kellene kipótolnia – bárkit is értünk ezalatt – vagy a kulturális intézmények kényszerülhetnek arra, hogy a jegyárakat jelentősen megemeljék, ami viszont oda vezethet, hogy az alacsony jövedelműek az eddiginél is jobban kiszorulnak a kultúrafogyasztásból. Nehéz mindezt másképp érteni, mint hogy az állam ismét egy közszolgáltatás területéről húzódik hátrább. Az idősgondozásról például már régebb óta tudjuk, hogy a kormány szerint a családok feladata – a jövőben még kiderülhet, hogy a magyar kultúra is hozzájuk tartozik.
