Fogalmunk sincs, hogy hogyan gondolkodunk, hogyan emlékszünk, és úgy általában, hogyan működik az agyunk. Persze ez a kijelentés költői túlzás, de még mindig sokkal közelebb áll az igazsághoz, mintha azt állítanánk, hogy tudjuk, hogy hogyan gondolkodunk, hogyan emlékszünk, és úgy általában, hogyan működik az agyunk. Igen, rengeteg dolgot tudunk az agyról, a világon sok ezer agykutató vizsgálja, hogy különféle stimulusok hatására hol és milyen aktivitást mutatnak az idegsejtek, illetve a sérülések milyen funkcióvesztést okoznak. De hogy konkrétan a gondolatok hogyan jönnek elő az idegsejtekből, és az emlékek hogyan raktározódnak el bennük, illetve hogyan aktiválódnak a memórianyomok, arról a világ egyetlen agykutatója sem tud semmi értelmeset mondani.
Az agy tehát továbbra is rejtélyes és feltérképezetlen tartománynak számít, és ebből számos félreértés adódik. E téves képzetek eloszlatása érdekében igen jó szolgálatot tehet David Eagleman Az élő agy című könyve. Eagleman az agykutatás egyik laikusok körében legismertebb figurája, mert számos ismeretterjesztő (mások szerint inkább megkérdőjelezhető állításokkal teletűzdelt szórakoztató) könyvet írt és televíziós műsort készített az agyműködésről, egyébként a Stanford Egyetem munkatársa, szóval tudja, miről beszél. Eagleman emellett a Neurosensory nevű startup cég alapítója is, amely úgynevezett „neurotechnológiai” (vagyis az idegműködést és az elektronikát ötvöző) kütyüket fejleszt a sci-fire fogékony gazdagoknak.
Az élő agy általánosságban foglalkozik az agyműködéssel, de a könyv vezérfonala a neurális plaszticitás, vagyis az agy felépítésének állandó, dinamikus átalakulása. Ez nem új felfedezés, évtizedek óta része a tudományos köztudatnak, a laikus számára azonban érdekes lehet, mert az egyik legmakacsabb aggyal kapcsolatos tévhitet cáfolja. Sokan még mindig úgy „tudják”, hogy a gyermekkori fejlődés lezárulta után már nem keletkeznek új idegsejtek (agysejtek) az agyban, és ami addig kialakult (a sejtek és a közöttük rögzült kapcsolatok), az kezd el pusztulni a felnőttkor beköszöntével. Nos, ez teljes tévedés: az agy plasztikus, vagyis folyamatosan átalakuló, változó rendszer, amelyben folyamatosan születnek idegsejtek, és a közöttük lévő összeköttetések is le- és felépülnek újra és újra.
A másik nagy butaság, amit rendszeresen látni okosnak tartott emberek eszmefuttatásaiban is, hogy agyunk kapacitásának csak tíz százalékát használjuk. Rejtély, hogy ez honnan jön, valószínűleg azok sem tudják, akik rutinszerűen „érvelnek” ezzel. De ha belegondolunk, mi értelme lett volna, hogy az evolúció felépítsen egy ilyen hihetetlenül bonyolult rendszert, holott csak a tizedét akarja használni, akkor rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy ez enyhén szólva sem túl okos gondolat. Ráadásul ha tényleg alig használnánk agyunk egy részét, akkor a legtöbb agysérülés meg se kottyanna az érintettnek, csak ha olyan szerencsétlen, hogy pont a működő tíz százalékot roncsolja össze valami. Egyébként ez utóbbi megjegyzés is félreértésen alapszik. Az agy nem egymástól független funkciókkal rendelkező régiók összessége, tehát nem lehet rámutatni egy területre azzal, hogy ott laknak az emlékek, egy másik régióban pedig gondolkodunk. Valójában az agy egésze működik, méghozzá olyan komplex módon (visszautalva a cikk elejére), aminek megértésétől még nagyon távol vagyunk.
Az élő agy összességében érdekes olvasmány az agyról nem sokat tudó olvasók számára. Bár Eagleman nem ellentmondásoktól mentes megítélésű író (ha a szakmai tényszerűség és a szenzációs állítások között kell választania, nála gyakran az utóbbi felé billen a mérleg nyelve), de a könyv elolvasása után az agyműködésről az olvasó agyában összeálló kép mindenképpen közelebb fog állni a feltételezhető valósághoz, mint az előtte birtokolt hiedelmei.
David Eagleman: Az élő agy. Ford.: Both Előd. Akkord, 2023. 6990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/15. számában jelent meg április 14-én.
