Az ember gyanakvó. Hogy esetleg nagyon rá akarnak sózni valamit. Mint például Debreczeni József először 1950-ben és 1975-ben az akkori Jugoszláviában, majd most – egyszerre 15 nyelven – a Jelenkornál megjelenő holokausztregénye esetén. A gyanút Röhrig Géza ajánlója táplálja: „Primo Levi művét leszámítva nem ismerek olyan erős tényirodalmat a holokausztról, mint Debreczenié. Kimért, mégsem távolságtartó szöveg. A puszta tény, hogy létezik: ez önmagában reményt ad.”
Nem mintha nem bíznék Röhrig Géza értékítéletében, de akkor is: a vészkorszakról, a haláltáborokról annyi remek könyv született már, hogy mindjárt a két legjobb közé helyezni ezt a mostanit – merésznek hat. Elolvasva Debreczeni művét – anélkül persze, hogy teljes rálátásom lenne a téma irodalmára – mégis hajlok arra, hogy igazat adjak neki. Akárhogy is, tény: a Hideg krematórium rendkívüli szöveg. Sodró, jól megírt, egy szuszra behabzsolható. Dacára annak, hogy témáját, „cselekményét” tekintve maga a tömény rettenet.
Még úgy is, hogy sok újdonságot nem rejt. Szerzője végigvezet a holokauszt elképzelhetetlen borzalmain a délvidéki bevagonírozástól a kegyetlen és cinikus, ám németes precizitással lefolytatott auschwitzi szelekción át a munkatáborban uralkodó állapotok leírásáig. Váratlanabb, talán kevésbé feldolgozott helyszín a lágerkórház – ide kevesen juthattak el, aki pedig mégis eljutott, az jó eséllyel nem élte túl. A lágerkórház ugyanis, nevével ellentétben, nem sokban emlékeztet a valódi kórházakra. Afféle elfekvő inkább, abból is a legirtózatosabb fajta, ahol százszámra halnak a meztelen, saját ürülékükben fekvő-gázoló, még a kényszermunkát végzőknél is nyomorúságosabb élelmiszer-adagokon tengődő rabok. Már a szerencsésebbek: olyan is van, akit megműt a botcsinálta sebész, az „egzaltált félbolond”, gyalulatlan faasztalon asztalosfűrésszel amputáló Grau doktor; az ő haláluk még társaikénál is pokolibb.
A kórház táborban használatos neve: hideg krematórium. „Egyelőre valószínűtlen minden – írja első ottani benyomásáról az egy épp meghalt beteg priccsét elfoglaló elbeszélő. – Nehéz felocsúdni az önkívületszerű káprázatból, kiemelkedni a zsibbasztó rémületből, melybe belesüllyed mindenki, ha belép ide. A látottaknak egyszerűen nem hiszek. (…) Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócát, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elveszett valóságot építem. Égek a hideg krematóriumban.”
Debreczeni szövege valóban: kimért, mégsem távolságtartó. Van benne valami szenvtelen, egyszersmind nagyon tárgyilagos. Pontosan írja le a tábori hierarchiát, a rabok testi-lelki állapotát, az emberek gyors elállatiasodását, az appellek szörnyűségeit. Szinte köznapi, Debreczeni – ellentétben például Kertész Imrével – nem „teremtette újra a nyelvet” az átélt szörnyűségek elmesélhetőségéhez. Látszólagos távolságtartása ellenére mégis erősen hat az olvasóra. Meglehet, ezt a szerző hosszabb-rövidebb, a történéseket, sorsát kommentáló reflexiói teszik. „A häftling munkaerejét és élettartamát néhány hónapra kalkulálják. Ha megdöglik, öntik a jól hízott, friss árut a leólmozott vonatok. A haláltáborok kalória-előirányzata szorgalmas és tehetségtelen német tudósok műve, módszeres német bogarászás kikísérletezett eredménye. Jóllakni – ez más. Erre nincs szükség.” Vagy az ilyen költőibb sorok? „Mellettem a kis Bolgár kuporog. Arcán buggyanó könnycseppre csodálkozik a szürkület.”
A Hideg krematórium igazából olyan, mint egy remekbe szabott – és iszonyatos – riport. Szerzője vérbeli újságíró. Debreczeni József 1905-ben született Budapesten, a második világháború előtt (majd utána is) költőként, riporterként dolgozott. 1944-ben deportálták. A háború után Belgrádban élt. 1978-ban halt meg. A könyv fülszövege nem túloz: ideje volt, hogy elfoglalja helyét a holokausztirodalom nagyjai között.
Debreczeni József: Hideg krematórium. Jelenkor Kiadó, 2023. 4299 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/5. számában jelent meg február 2-án.
