Sajátos élmény Orcsik Roland friss kötetét olvasni. Sajátos abból a szempontból, hogy időnként nem is őt olvassuk, évezredes próféciák zengenek vissza, máskor kortárs alkotók kerülnek megidézésre. És sajátos azért is, mert sokszor maga az olvasás lehetetlenül el, kirakós darabokból raknánk össze az egészet, vagy épp elfogadjuk, hogy a szavak épségét már nem állíthatjuk helyre. Szócsonkok sorjáznak a kötetet záró, leghosszabb Fekete péntekben is, néha engedve, hogy sorokon keresztül folyamatosan olvassunk, de aztán újból megakadjunk: „fénylik az ő erejé / baihoz mint egy holt / félj ne félj ne félj ne fél / az élő pedig hal / ott valék és íme / örökké pokoln / kulcsai.”
Úgy olvassa Orcsik a vérzivataros múltunkat, a nyomasztó örökséget, mint helyreállíthatatlan kőtáblát, amin az üzenetet hol kivehetjük, hol nem, a megmaradt részekből próbálva kitalálni, miként festhetett a teljesség. De egybelátni az egészet nincs mód, a pusztítás végérvényes, így az „Auschwitz után nem lehet verset írni” üzenete helyett kapjuk ezt: lehet próbálkozni, de, Máraival szólva, „emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.”
Nehéz műfaj, írja máskor a költő a gyászról, Térey János halála kapcsán küzdve azzal, hogy nincsenek szavaink a rettenetre, „dolgozom még rajta, / hogy ne ezek a rongyos / gyászmotívumok / borítsák borúba / a sorokat, sírokat.” Amit mondhatunk, töredék, hozzáférésünk a múlthoz és a minket körülvevő világhoz korlátos, így nem meglepő az sem, hogy a nagy költőt tragikusan korai halála kapcsán magához az eltávozotthoz kell fordulnunk: „Támaszod lesz a holt, / vállára nehezedhetsz, / míg lassan hajszálra ugyanolyan / leszel te is, mint ő volt.”
A mélypontról igyekszik Orcsik tudósítani, de sokszor inkább a vihar előtti csendet érzékeljük, ahogy a baljós jelek körülvesznek minket: egy fehér gólya elhullajtott fekete tolla, ami egy felkiáltójelhez lesz hasonlatos, vagy óvatos villanás a tároló mélyén, az enyészet mögül. „Nem ember volt, nem is állat.” Mikeás és Hóseás próféciáit, a Jelenések könyvét idézik a versek, baljós hangulat üli meg a tájat, mintha csak beborult volna, és folyamatos félsötétben várnánk az ítéletet. És játékosság is van ebben a töredezettségben: melléütésekkel éppúgy játszik a szerző, mint mások versének vagy tanulmányának darabokra szedésével és látszólag véletlenszerű összeillesztésével. Akárcsak, ahogy agyunkban összekeverednek a dolgok, miközben próbálunk rendet vágni a bennünk és rajtunk kívül egyszerre meglévő káoszban.
Nehéz könyv a Legalja, Orcsik egy-két régebbi verse talán könnyebben adja magát. (Személyes kedvencem, mondjuk, a Mahler letöltve kötet, illetve a Hát mögötti táj című vers: „Mégis, Isten hajdani fészkében, / az Óperenciás kiszáradt medrében / a kurta farkú kis malac / makacsul túrja a reménytelent, / s a fű újranő, időtlen lassúsággal / kizöldül a Hát mögötti táj, / s egy pár pajzán paránykodása / épp elég ahhoz, hogy újraíródjék / a megbocsátandó ősi vadság.”) De hát itt nem is az a lényeg, hogy könnyen kapjunk meg valamit, inkább hogy megszenvedjünk a felismerésért és utolsó, kétségbeesett kérdéseinkért: „Te teremtetted, / ám kiszáradt a tök, / akkor miért hagyod / életben Ninivét?”
Orcsik Roland: Legalja, Forum-Kalligram, 2020, 3000 Ft
