Miért ír az ember recenziót? Már az is definitív jelentőségű, minek nevezi, mások minek tekintik a szöveget: kritikának, ajánlónak? Ugyanarra a szövegre használhatjuk egyiket, másikat is, miközben nagyon mást várunk egy fülszövegtől, utószótól, egy a kiadó lapjában megjelent recenziótól és mást egy irodalmi folyóirat kritikarovatától. Persze, hogy mást is fogunk-e kapni, az már más kérdés. Előfordul például, hogy ugyanaz a személy, aki az egyik helyen még baráti ajánlót fogalmaz meg, a másikban már távolságtartóbb kritikát ír. Másrészt a kiadóknak, szerzőknek sem feltétlenül érdeke az elfogulatlan tömjénezés. Mondjuk úgy, ha nagyon érzi az ember, hogy kiemelkedőt írt, akkor a szuperlatívuszoktól valóban a fellegekben jár. Máskülönben viszont gyanakodni kezd, kényelmetlenül érzi magát, és jobban vágyik egy semlegesebb hangú, érdekes szempontokat felvillantó értelmezésre.
Lapunk alkalmi szerzője, Haklik Norbert kortárs magyar szerzők köteteit veszi, fiatalokét és pár éve elhunyt írókét egyaránt. Herczeg Szonja vagy Totth Benedek debütáló könyvei éppúgy előkerülnek, ahogy (a máshol is hivatkozott) Temesi Ferenctől több különböző cím, vagy Vathy Zsuzsa, Kabdebó Tamás egyes művei. Utóbbit például méltatlanul kevesen ismerik, ahogy ma már sajnos Vathy elbeszéléseit, újságírói tudással felvértezett szépprózáját szintén. Térey János és Krusovszky Dénes nevét már jóval többen, de recenzeált műveiket (Átkelés Budapesten, A fiúk országa) már feltehetően ismét csak egy kisebb kör.
Mennyire szűkek ezek a rétegek? Ha abból indulunk ki, hogy néhány éve is a legtöbben az Egri csillagokat jelölték a kedvenc olvasmányukként, mert valószínűleg azzal találkoztak utoljára, akkor nem lehetünk túl optimisták. Másrészt persze ezt a szempontot is inkább csak kitekintésképp vetjük fel, hiszen akikhez nem jut el Ferdinandy Györgytől a Pók a víz alatt, azok nyilván nem egy Haklik-recenziókötettől fogják felfedezni a kortárs irodalmat. Esélyesebb, hogy aki ezeket a szövegeket olvassa, egyik-másik regénnyel, elbeszéléskötettel már mindenképp találkozott. Haklik pedig biztos kezű ítészként teszi melléjük azokat az egyéb műveket, amiket még érdemes levenni a polcról. Akár csak visszakeresni: bőven lehetnek, akik a megjelenéskor felfigyeltek egy Gerlóczy- vagy Darvasi-kötetre, de későbbre halasztották az olvasást, időközben pedig már el is röppent három-négy év. Az itt bemutatott könyvekkel nem nagyon nyúlhatunk mellé, értékeik számosak, amivel tisztában van a szerző is. Amikor kritikusabb megjegyzésekkel él, akkor is inkább azt emeli ki, hogy ha a következő kötet is hasonló szellemben íródna, az már önismétlő lehetne.
A cikkünket nyitó kérdésre így azt is mondhatjuk: önmagának is írja az ember, olvasónaplóként, emlékeztetőként, meg másoknak is, hogy megmutassa, kiket tart mostanában becsben. Egy kritikakötetből már összeállíthatunk egy könyvespolcot is, csupa olyan szerzővel, akire érdemes lesz még odafigyelni, vagy érdemes lett volna korábban. A szerző izgalmas referenciapontokat is felvonultat, olyan ismertebbeket, mint a Ramones, Hajnóczy Péter vagy Janne Teller, és nálunk kevésbé szem előtt lévőket, mint amilyen a lengyel Sylwia Chutnik vagy a szlovák Uršuľa Kovalyk. Segíthet így minket nemcsak abban, hogy az elmúlt évek magyar termését számba vegyük, de egy tágabb látókör megteremtésében egyaránt.
Haklik Norbert: Milyen mély a nyúlodú, Orpheusz Kiadói Kft., 2020
