A csodálatos lengyel költő, Wisława Szymborska írja Album című versében: „A családban senkivel sem végzett a szerelem. / Volt, ami volt, de semmi mítosznak való. / Torokgyík-Júlia? Gümőkór-Rómeó? / Sőt, sokan öregen haltak meg, reszketegen. (…) Mosoly lett minden bánatból egy napon, / vigasztalódtak, és végzett velük a nátha.” (Csordás Gábor fordítása.) Remekül értett hozzá, hogyan keresse a nagy szavak mögött az emberit, a valódit. Mégsem éreztük, hogy az őszinte, mély érzések megkérdőjelezése lenne a célja.
Az említett vers jutott eszembe akkor, amikor Raphael Bob-Waksberg novelláit olvastam. Ami már csak azért is magyarázatra szorul, mert ezek az elbeszélések sokszor egészen különös világban játszódnak. Az egyikben például teljesen természetes, hogy esküvőkön kecskét kell áldozni a Kőistenhez, a versengés pedig azon megy, kinek a Fogadalmi Tojása a nagyobb, díszesebb. Egy másik, rövidebb szövegben a másikat megszólítani bátortalan páros hatvan évig utazgat oda-vissza a metrón. Egészen addig, míg az egyik végül mégis besokall, és leszáll. Nincs mese: fel kell adni egy újsághirdetést!
Abszurd, szórakoztató történetekben tehát nincs hiány Bob-Waksberg kötetében. Megszokhattuk mindezt az alkotó emblematikus animációs sorozatában, a BoJack Horseman-ben is. Már a külsőségek magukkal ragadták ott is a nézőt. De érdemes volt túllátni a sorozatsztár kutyákon és lófejű, embertestű hősökön. A szatirikus sorozat szépen, gyakran fájdalmasan beszélt ugyanis szerelemről, gyászról, a felnőttkor küszködéseiről. Nagyon mai volt a sorozat, ahogy nagyon maiak ezek az elbeszélések is. Alakjai már azon generációkhoz tartoznak, amelyek, úgy érzik, képtelenek egyben tartani életüket. És nem értik, miként csinálták a nagyszülők, hogy gyors ismerkedés után összeházasodtak, majd azóta is boldogan élnek. Nem értik, miközben szeretnék maguk is így csinálni.
Az általános elbizonytalanodás korában sokat segíthetnek az ilyen öniróniától fűtött, a tabutémáktól sem tartó, vicces és eredeti művek. A novelláskötet leginkább arról szól, amire a cím is utal. Szerelemről és párkapcsolatokról hallunk itt, Bob-Waksberg pedig tisztában van azzal is, amivel Szymborska volt: vigasztalódunk végül, és végez velünk a nátha. Hosszabb, rövidebb szövegek egyaránt akadnak a kötetben, amely esetenként aforizmaszerű tömörséggel nyűgözi le az olvasót: „»Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire boldog leszek«, fantáziált arról, hogy egyszer majd ezt mondja valakinek.” Vagy a Hazugságaink egymásnak címűben: „Csak akkor láttam az üzeneted, amikor már hazafelé tartottam.” „Szerintem az lehet a baj, hogy túlságosan szeretlek. Ez lehetséges?”
Szórakoztatóan számol le az illúziókkal a szerző, miközben emberismerete szerencsére megértéssel párosul. Tudja jól, a végtelen színjátékban egyek vagyunk. Hálásak lehetünk, hogy az elbeszélései néhány évvel az eredeti megjelenés után máris kijöhettek magyar fordításban.
Raphael Bob-Waksberg: Aki még romjaidban is szeret. Fordították: Cseh Réka Zsuzsanna, Dobsa Evelin, Fekete Rozina, Ferencz Mónika, Hegymegi Flóra, Henzer Viktória, Nagy Florina, Pongrácz Tímea, Szarvas Szilvia, Varró Dániel. Ampersand Kiadó, 2022. 3950 Ft.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/10. számában jelent meg, március 10-én.
