Csak kellemesen csalódhat a néző, ha a legrosszabbra készül. Ez történt velem is, amikor beültem Eperjes Károly új filmjére, a Magyar Passióra. Az előzetesen olvasott kritikák még inkább erősítették bennem, amire amúgy is számítottam. A filmet így jó előre elhelyeztem magamban a Pappa Pia és az Elkxrtuk közé, azt várva, hogy kifejezetten bosszantani fog, amit látok. A Magyar Passió ehhez képest kellemes középszer lett: nem jó, de nem is borzasztóan rossz.
Tény persze, hogy aki számára ez a téma igazán fontos, azt zavarhatja a téma hasonló feldolgozása. Hiszen valóban hiánycikkről van szó, a szerzetesrendek ötvenes évekbeli felszámolásáról nem láthattunk még izgalmas játékfilmet. Nem csoda, hogy Eperjes Károlynak is kiemelten fontos volt az egész. Az már annál szomorúbb, hogy a nemes szándék ellenére végül ennyi sült ki az egészből. De az is, hogy bár minden hibája ellenére jobban megérdemelné a reklámot, a kormánypárti körök mégis inkább a Gyurcsány-filmmel fekszenek és kelnek. A Magyar Passióról viszont, bár igazán súlyos témát dolgoz fel, mégis alig ejtenek szót.
A forgatókönyv Várnai Péter címzetes prépost színműve, illetve Kálmán Peregrin dokumentumkötete alapján íródott. Az ötvenes évek elején járunk, és többször történik visszautalás a harmincas évekre, amikor a filmbeli szerzetesrend még viszonylag nyugodt körülmények között működhetett. A flashbackekben még gyerekként látjuk azt az ÁVH-s tisztet, aki a filmbeli jelen időben már a szerzetesek megtörésén dolgozik. Az alaphelyzet nagyon hollywoodi: Keller főhadnagy (Telekes Pál) egyházi iskolába járt, de nem sikerült beilleszkednie, nevelői vélt képmutatása pedig elültette benne a gyűlölet csíráját. Ami az ötvenes évekre szépen szárba is szökkent, ő pedig személyesen próbál bosszút állni azokon, akikről úgy gondolja, hogy nem álltak ki mellette. Elsősorban is a szerzetesrend vezetőjét, Leopold atyát (Eperjes Károly) kell megtörnie, akivel viszont nehéz dolga akad. Hiába, hogy a legbrutálisabb kínzásnak vetik alá, a keveset szóló, bölcs atya kitart. Igaz, nem is nagyon lenne mit mondania, amire idővel azért Keller is kezd rájönni. Ennek ellenére, bár a papot először kémkedéssel gyanúsítják, később már egyre inkább csak a kegytárgyak helyéről faggatják. Végül már odáig jutnak, hogy szögeket vernek a tenyerébe, miközben gyilkos szert döntenek le a torkán, egyszerre azért, hogy a meghamisított vallomását írja alá, másrészt hogy a kincsek lelőhelyét fedje fel.
„Katolikus ember vagyok, hiszek a megbocsátásban és abban, hogy az ellenséget is szeretni kell. Gondoljunk arra a papra, akit a háború alatt egyre csak vertek, közben pedig a tiszt kérdezgette: na, még mindig szeretsz? És amikor már félholtan is azt mondta, hogy igen, szeretlek, akkor a tiszt elsírta magát. Végül mégis csak a szeretet győzedelmeskedett” – többek közt erről beszélt Eperjes a vele 2020 tavaszán készült interjúnkban. Jellemző, hogy az általa elmondott jelenetet be is építette aztán a Magyar Passióba.
A rendező-főszereplő fejében régóta ott lehetett már mindaz, amit el kívánt az egésszel kapcsolatban mondani. Hiába viszont az elszántság, ha a megvalósítás csupán fapados, erősen tévéfilmes lett. Eperjes nagy átéléssel hozza az egyre zavarodottabb, megkínzott papot, Telekes viszont túlzásba viszi az üveges tekintetű pillantásokat. Másrészt olyan hirtelen tér meg a jók közé, hogy ezt látva még Darth Vader is elégedetten csettintene. A többi ÁVH-s marad színtisztán kegyetlen. Meg kell hagyni, ezt is tudják beleéléssel hozni: Nemcsák Károly olyan rémisztő a jókedvű mosollyal csontot törő tiszt szerepében, hogy még rémálmainkban viszontláthatjuk őt.
Egyébként jobbára papírízűek a karakterek, kopognak a mondatok, nehéz az egészet őszintén átérezni, és valamiféle katarzisra jutni a végére. Pedig a nagy, drámai lezárás célja láthatóan ez lenne. Eperjes esetében is nehéz nem egy kosztümökbe öltözött ember színpadias szenvedését látnunk. Végig az járt a fejemben: ez a színész ugyanaz, aki Szomjas György nagyszerű Könnyű testi sértésében hozta a baltával faragott, sértett férfi karakterét. Nagyszerűen, életszagúan. Mindezt a nyolcvanas évek elején, hogy pár évtizedre rá a színész nehézkessé váljon, nagyon tanítani akarjon. De ahhoz nem elég a hit, ahhoz kell a természetesség is. Így ez a film alapanyagnak jó, hogy többet megtudjunk az ötvenes évek borzalmairól, de művészeti alkotásként hamar feledni fogjuk.
Magyar Passió, magyar filmdráma, 95 perc, 2021
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/46. számában jelent meg, november 12-én.
