Cserna-Szabó András: A gyógyulásnál is jobban akarjuk tudni, miért lettünk betegek

Cserna-Szabó András (Fotó: Farkas Norbert) Cserna-Szabó András (Fotó: Farkas Norbert)

Új regényében a világ keletkezésének és pusztulásának megírását célozta meg Cserna-Szabó András. Az abbé a fejével játszik története korokon és országokon ível keresztül, hogy végül az apokalipszissel érjen véget. A szerzőt a világmindenségen túl kérdeztük Bödőcs Tibor paródiáiról és a Petőfi Irodalmi Múzeum helyzetéről is.

Hirdetés

– Martinovics Ignáccal nyit Az abbé a fejével játszik, a cím is őrá utal. Eközben a kötet a Teremtéstől indítva vállalkozik a mindenség megírására. Hogy jutunk el néhány mondat után rögtön Martinovicsig?
– Egy jó nagy bakugrással, hogyan másképp. Bár az nyilvánvaló túlzás, hogy „a mindenség megírására” vállalkoztam volna, ennyire azért nem vagyok önhitt. Az viszont biztos, hogy a könyv szerkezete, mondhatni, nem szokványos. A regények szeretnek egy vagy több szereplőt végigvinni egy adott koron, egy háborún, egy szerelmen, egy család történetén stb. Baromi logikus fejlődésekről olvashatunk, a cselekmény a jellemekből, a korból, a társadalomból következik. Itt ilyenekről szó sincs. Én valami teljesen mást akartam. Az Abbéban a történetek nem összefüggő cselekménysorrá, hanem csak valami hálóvá állnak össze, a fejezetek között hol szorosabb, hol lazább kötelék van. A könyv kerete a világ keletkezése, vagy a Teremtés. Rögtön az elején egy igen pofátlan ugrással kerülünk a Martinovics-sztori közepébe, ez pedig előrevetíti, milyen átkötések várhatóak később. Ez a szerkezet többé-kevésbé Buñueltől származik, aki A szabadság fantomja című filmjében tökéletesen leszámol a megszokott, „regényes” szerkezettel, és egy egészen más konstrukcióval áll elő. Minden Egész eltörött, a cserepek nem illeszthetők már össze, legalábbis a régi módon semmiképp, de Buñuel – miközben a törött cserépdarabokkal zsonglőrködik – mégis az Egészről beszél, talán hitelesebben, mint bárki más azelőtt.

– De miért épp Martinovicsig jutunk el ezzel a bakugrással?
– Mert ez a fejetlenség könyve, a káoszé, a rendetlenségé, az irracionalitásé, az örvényé. A fejetlenség motívuma az egész köteten végigvonul. Martinovics Ignác sztorijánál pedig kevés fejetlenebb fejezetet lehet találni a magyar történelemben. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Zavaros, furcsa, tragikomikus történet. Nehéz rajta fogást találni. Az abbé egyszerre hős és besúgó, kalandor és úttörő, albán és magyar, balkáni származású és nyugati műveltségű, egyházi személy és jakobinus forradalmár, bátor, mint az oroszlán és gyáva, mint a nyúl. Végül a benne elő spicli beköpi a benne elő hőst. Hoppá! Ez azért nem a szokványos ügymenet. Nagyanyám biztos úgy fogalmazna, ha élne: „minden volt ez, csak akasztott ember nem”. Lehetett volna akasztott ember is, ám végül lefejezett ember lett. Az ő történetének is lehetne az a címe, hogy A szabadság fantomja.

– Kierkegaardtól származtatjuk azt a közhellyé lett gondolatot, hogy az élet hátrafelé nézve érthető meg, de előrefelé lehet csak élni. Meg lehet írni így a világ történetét az események kellős közepéből? Hiszen, ahogy utalt is rá, másként tekinthet ön Martinovicsra, mint ötven évvel korábbi vagy későbbi pályatársa.
– Izgalmas ez a gondolat, de szerintem a visszafelé megértés valójában egy erőszakos felépítése a múltnak. Rendet, logikát viszünk valamibe, aminek egyáltalán nem biztos, hogy a racionalitás volt a fő szervezőereje. Hanem valami más, amire csak homályos kifejezéseink vannak: pl. sors vagy véletlen. Ezt csináljuk nagyban a történelemmel, kicsiben a saját életünkkel. Utólag mindent értünk, mindent logikus sorba rendezünk. Én inkább úgy érzem, az élet csak úgy megtörténik. S mivel nekünk, „eszes lényeknek” különösebb ráhatásunk nincs az eseményekre, a „sorsunkra”, utólag végezzük el a racionalizálást. Apám mondta nekem (aki nyugdíjas főorvos), hogy hosszú praxisának egyik fő tapasztalata, hogy a beteg még a gyógyulásnál is jobban akarja azt, hogy megtudja, miért beteg. Mitől? Mi az ok? Legtöbbször nem azt tartja jó orvosnak, aki meggyógyítja, hanem azt, aki logikus választ ad a miértre. Pedig a miértet a legtöbb esetben nem tudja, nem tudhatja az orvos. Fogalma sincs. Nem nyomozó ugyanis, hanem gyógyító.

– Nem inkább azt akarja hallani az ember, hogy nem ő a felelős, és csak a sors szúrt ki vele?
– Kundera mondja Kafkáról, hogy semmi mást nem talált ki, csak megfordította a bűn és a bűnhődés sorrendjét. Azt a nagyon is gyakori emberi helyzetet írja meg, amikor a bűnhődő ember keresi a bűnét, mert ennél rosszabb helyzet nincs, úgy bűnhődni, hogy nem tudjuk a bűnünk. Ez aztán az egész emberi létezésre ráhúzható. Halálra szül minket az anyánk; nem tudjuk, honnan jöttünk és hová megyünk; nem tudjuk, mi a jó és mi a rossz; mi az igaz és mi a hamis; van-e Isten vagy nincs; ráadásul az élet se egy lakodalmas menet, pláne nem méznyalás. Miért bűnhődünk? Mi a bűnünk, hogy ily látványosan ki van cseszve velünk? Tényleg csak egy nyomorult alma miatt van ez az egész?

– Gyakorlatilag egy történeti anekdotagyűjteményt olvasunk. Ment a feje után, ahogy ezeket az eseteket elképzelte, vagy reggeltől estig bújta a könyvtárakat, kutatva, hogy Martinovicsnak mondjuk tényleg megtetszhetett-e a telt szolgálólány?
– A telt szolgálólány az én fantáziám szüleménye. De a történet nagy része hűen másolja a történelmi eseményeket. Én Martinovicsot úgy képzelem, mint aki a végére tökéletesen belezavarodik a „Ki vagyok én?” kérdésébe. Bár szerintem a tisztességes az lenne, ha mindannyian belezavarodnánk ebbe a kérdésbe, túl sok kapaszkodónk ugyanis nincs. Ez ugyan a legtöbb regényből nem derül ki, de egy emberben simán megfér tucatnyi szélsőségesen különböző jellem. Martinovics mi vagyunk.

– A történelemkönyvet követni megegyezik azzal, hogy a valóságot láthatjuk? Hiszen Hayden White is írt már a történészszakma válságáról és arról, hogy a különböző eseménytöredékekből ők is egy megkonstruált sztorit állítanak össze.
– Persze, ez tény. A történelemmel rengeteg probléma van. Az egyik, ahogy szokták mondani, hogy a győztesek írják. De hát a vesztesek se tudnak sokkal többet, mint a nyertesek. Mint minden történet, a történelem is utólagos konstrukció. Mint a regény. Vagy az életünk.

– Nem veszélyes azért mindent kétségbe vonni, utólagos konstrukcióként felfogni? A finnugor nyelvrokonságot is erre építve támadják, azt mondva, hogy csak felülről erőltették, nincs is bizonyíték, semmit nem tudhatunk.
– Kételkedni veszélyes dolog, szó se róla, hinni sokkal biztosabb, a hit erős vár. De ott van például a Válás Budán orvosa, aki erősen hisz a polgári rendben. Felépíti a tökéletes polgári várat: otthont, hivatást, házasságot, szerelmet stb., aztán egy délután (szinte magától, mindenféle racionális ok nélkül) összeomlik az egész. Rágyújt, majd rájön, hogy az egésznek nincs értelme. És onnan már nincs megállás a végső összeomlásig. Nyelvtörténeti kérdésekben sem én vagyok az „illetékes elvtárs”, bár szigorlatoztam finnugrisztikából és magyar nyelvtörténetből, de nem én voltam a legélesebb kés a fiókban, hogy finoman fogalmazzak. Hogy őszinte legyek, ez a kérdés huszonéves koromban teljesen hidegen hagyott. De van néhány ember, akinek feltétel nélkül mindent elhiszek, ilyen például Nádasdy Ádám, ő az ÉS hasábjain egy szép esszében leírta, mi a helyzet finnugor-ügyben. Tudom ajánlani a kétkedőknek.

– Kellenek végső soron a biztos pontok, a tudás, nem? Hiszen ha ennyire értelmetlen lenne minden, miért írna például könyveket?
– Hogyne kellenének. Ilyen biztos pont, tudás az író számára mondjuk az a Mándy-mondat: „Dolgozni kell – nincs más.” Így folytatja: „Meg hűnek maradni ezekhez a sokat szenvedett terekhez, utcákhoz.” Szerencsére ilyen tereim és utcáim nekem számos helyen vannak: Szentesen, Szegeden, Kolozsváron, Budán, Pesten, sőt még például Nápolyban is. De hát ebben is két nagy iskola van: a Bébé- és a Halász Petár-féle: „Valamit csak kell csinálni az embernek az életben” – mondja Bébé. „Miért?” – kérdezi Petár.

– Nyilatkozott már két másik iskoláról is: az egyik író célja, hogy a lelket felemelje, másiké, hogy felizgassa. Ön az utóbbi mellett foglalt állást. Mi kell egy hatásos lélekizgatáshoz?
– Ez Hamvastól van, az Arlequinből. Most éppen vérciki Hamvas, ahogy egy időben zászlóként lobogott, nekem regényíróként nem jön be, de van néhány igazán szép művészeti esszéje. Ő mondja, hogy az orfikus művészet a lelket felemeli (csupa rend, harmónia, tudás), a mágikus pedig felizgatja, mert ez a mámor, a káosz, az örvény világa. Például az Ördögök, mondja Hamvas. Én Dosztojevszkijnek ezt a könyvét többször olvastam, és mindig bele akarok őrülni, abba kell hagynom, mert elnyel az örvény. Valószínűleg ez alkati kérdés, engem a mágikus művészet érdekel jobban olvasóként és íróként egyaránt.

– Létezik ez a skatulya, hogy Cserna-Szabó művein nevetni szokás. És az új könyvben szerepel egy cikkrészlet arról, hogy a világirodalomban mindenki csak siratja az életet. „Bőg az egész banda Homérosztól Dürrenmattig” – olvassuk. De miért ne keserednénk neki?
– Teljesen jogosan sírnak. Viszont az, hogy valakin lehet nevetni, vagy nevetni is lehet, az nálunk pejoratív kijelentés az irodalomban. Kánonok jönnek és mennek, az egyetlen közös pont bennük, hogy a humortól félnek, mint tűztől. Pedig a humor nem egyenlő a komolytalansággal, a súlytalansággal, a létfelejtéssel, sőt. Sajnos még ma is ezt érzem, hogy van az irodalmi elitben valami gyanú mindennel szemben, ami humoros, ami szórakoztató. Karinthy, Rejtő vagy Hazai mindig jó példa erre.

– Karinthy pedig fontos része a mai irodalomoktatásnak.
– Karinthy skatulyája nagyjából az, hogy ő volt a legtehetségesebb a legtehetségesebb nemzedékben, de elbohóckodta ezt a fenenagy tehetségét, és nem írta meg a Főművet. Érdekes, hogy ezt a skatulyát még ő találta ki magának, és aztán szépen beleragadt.

Cserna-Szabó András (Fotó: Farkas Norbert)
Cserna-Szabó András (Fotó: Farkas Norbert)

– Pedig épp azt látjuk Bödőcs Tibornál is, hogy megírta a stílusparódiáit, és rögtön számításba veszik az irodalmi körök, nem?
– Hát az irodalmi körök nevében nem tudok nyilatkozni, de én is úgy érzem, szinte egyöntetűen pozitív volt a könyv szakmai fogadtatása. Talán két-három negatív vagy fanyalgó véleménnyel találkoztam. És nagyon örültem, hogy ilyenek is voltak, mert nincs gyanúsabb, mint egy mű, ami mindenkinek tetszik. Egy kritikus például azzal dicsekedett, hogy ő még sose hallott erről a Bödőcsről. Nádas Péter se tudott nevetni Bödőcs paródiáin, igaz, elismerte, hogy ő magán se szokott, mert olyat csak a bolondok csinálnak. Szerencsére azonban sokan nevettek, és rengeteg pozitív visszajelzés érkezett: ilyenkor boldog a szerző és boldog a szerkesztő is – jelen esetben Tibike és én. Azért az nagy dolog, hogy egy irodalmi paródiakönyv pár hónap alatt (karácsonyig) elmegy hatvanezer példányban. Nem tudom, hol tarthat most, talán közel a százezerhez.

– Kritikaként viszont felmerült, hogy az írónők elmaradtak Bödőcsnél. A kánonok a nőktől is félnek, mint a tűztől?
– A kritika jogos, bár a Bödőcs-könyv nem kánon. Nem is volt cél, hogy az legyen. Azokat a szerzőket kerestük, akik Tibor kedvencei, akikhez személyes köze van, akikben olyan szinten elmerült, hogy már ismeri a technikájukat, a nyelvüket, a ritmusukat, a trükkjeiket. A nemi szempont fel se merült. A kritika egyébként annyira jogos, hogy számos sörözéseink közben eszünkbe jutott, hogy írhatna Tibor egy női paródiakönyvet, egy „Csak csajok” verziót.

– Ön kit javasolna?
– Nem én javaslok, hanem ő. Aztán megnézzük együtt, hogy ő mire megy az adott szerzővel. Volt olyan író, akit hiába szeretett, kibújt a szorításából. Alapvetően a parodisztikus szövegeket a legnehezebb parodizálni – legalábbis nekem ez volt a tapasztalatom a könyv szerkesztése közben. Örkényen, Esterházyn vagy Rejtőn kutyanehéz még egyet csavarni. Ha én javasolnék női szerzőt, akkor Szapphó, Virginia Woolf vagy Szabó Magda biztos közöttük lenne.

Hirdetés

– Ha már Mándy is felmerült. A napokban emlékezett rá a Szépírók Társasága a PIM-ben, közölve, hogy utána viszont távol maradnak már a helytől, így tiltakozva Prőhle Gergely leváltása ellen. Ön sem fog már ott beszélni mondjuk a pacal kultúrtörténetéről?
– A Szépírók Társaságának tagja vagyok, így nyilván tartom majd magam ahhoz a döntéshez, amit a szervezet tagjai megszavaznak, vagyis amit mi megszavazunk. Én azért megvárnám ezzel a szavazással azt, hogy ki kerül majd Prőhle helyére, és ő mit akar kezdeni a múzeummal. A PIM nemcsak egy múzeum a sok közül, hanem egy kicsit minden magyar író otthona (nemcsak az élőké). Amikor a magyar írót meghívják a PIM-be, az olyan, mintha hazamenne, az övéi közé. Ezért se mindegy, mi lesz a PIM-mel. Én úgy láttam, Prőhle működésével nagyon széles körben elégedett volt a szakma és a közönség. Legutóbb, mikor a PIM színpadán álltam (a nyári Margó Fesztiválon), és onnan föntről láttam azt a rengeteg embert, akik mind a magyar irodalom kedvéért jöttek össze a magyar irodalom házának udvarán a budapesti belváros kellős közepén – szóval akkor én is azt éreztem, hogy valami nagyon rendben van.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 24. számában jelent meg, 2018. október 26-án.

Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 24. Magyar Hangban? Itt megnézheti.

Tudjuk, hogy mindenki kér. Tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon.