A temetők az elhunytak nyughelyeként, az élők számára a gyász és az emlékezés helyszíneként szolgálnak. Tükrözik a társadalmak halálról alkotott nézeteit, de ezen túl a kulturális örökség meghatározó, többletjelentéssel bíró alkotóelemei is: a természet, a kultúra, a történelem egyszerre van itt jelen, olyan tér ez, ahol a fizikai és lelki szférák egyesülnek. Az, hogy az emberek hogyan látják vagy használják a temetőket, részben a kulturális hagyományoktól és a hiedelmektől függ, sokak számára ezért is hathat tiszteletlennek, ha más célból keressük fel a szakrális helyeket. Itthon a halottak napján kívül, amikor tömegek zarándokolnak el hozzátartozóik sírhelyéhez, nemigen fordulnak meg látogatók a temetőkben, pedig a sírkert meditatív tér is lehet. Az ősz komorsága, a tél ridegsége már-már megnyugtató hangulatot kölcsönöz a temetőknek, de a nyári hónapokban is vezethet a sétánk erre.
Skandináviában például a temetők ugyanannyira szólnak a halálról, az elmúlásról, mint az életről. Bizonyos értelemben olyan szerepet is betöltenek, mint egy park: a koppenhágai gyerekek a város közepén elterülő Assistens temetőben Hans Christian Andersen és Niels Bohr sírja között botladozva tanulnak meg járni, az egyetemisták is gyakran itt jönnek össze megvitatni az élet nagy dolgait, ahogy Oslóban sem számít szentségtörésnek, ha valaki a Var Frelsers temetőben Munch vagy Ibsen sírja mellett piknikezik. Mindez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyik nemzet egészségesebben viszonyul az elmúláshoz, mint a másik, de számos kultúrában kevésbé élesek a temetői hagyományt jellemző határok. Biciklizni vagy kutyát sétáltatni Skandináviában sem engedélyezett, és Svédországban például komoly felháborodást keltett, amikor 2021-ben a Stockholm déli részén fekvő Skogskyrkogardenben gyerekek szánkóztak, de a temetők a skandinávok számára a közösségi lét természetes tereiként működnek.
A már említett Skogskyrkogardent, amelyet 1994-ben felvettek az UNESCO világörökségi listájára, nemcsak a világ egyik legszebb temetőjeként tartják számon, de a modern építészet egyik legjelentősebb alkotásaként is hivatkoznak rá. Ebben a temetőben nyugszik Greta Garbo. A már-már költői szépségű temető két fiatal építész, Erik Gunnar Asplund és Sigurd Lewerentz tervei alapján épült fel egy fenyőfákkal benőtt valamikori kavicsbánya helyén. A legrégebbi épület a Skogskapellet, amelyet 1917–1919-ben Gunnar Asplund tervezett és 1920-ban avattak fel. Az egyszerű, zsindelytetős fakápolna a korszakra jellemző nemzeti romantika jegyeit viseli magán. Asplund másik alkotása, a Skogskrematorietje a Hit, remény és Szent Kereszt kápolnával, valamint a lenyűgöző Emlékcsarnokkal közel két évtizeddel később készül el. Az építészek a természeti adottságokat vették alapul a tervezésnél, a félelmetes, mégis harmóniát és békét sugárzó szakrális tér, az égig érő fenyők ölelésében fekvő sírkövek a természettel való együttélésre utalva az élet örök körforgását, azon keresztül az elmúlás szükségszerűségét mutatja fel – az elkerülhetetlen elfogadásának nyugalmát árasztva.
A nemzeti sírkertek, mint Párizsban a Pere-Lachaise, Washington közelében az arlingtoni nemzeti temető, Londonban a westminsteri apátság és a Highgate Cemetery, a prágai zsidó temető vagy a bécsi Zentralfriedhof a kulturális emlékezet meghatározó helyszínei. Európa egyik legnagyobb nemzeti panteonja a budapesti Fiumei úti sírkert, amely írók, költők, politikusok, sportolók, művészek, államférfiak, a dicső és a dicstelen múlt szereplőinek nyughelye.
„Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli meg múltját, nézd meg a temetőjét” – írta gróf Széchenyi István a Kerepesi temető létrehozását sürgető és 1841-ben közzétett Üdvlelde-gondolata című írásában. Pest város tanácsa végül 1847-ben határozott, hogy a kerepesi földeken, a város határán kívül köztemetőt létesít. A szabadságharc után a jómódú pesti polgárcsaládok voltak az elsők, akik idetemetkeztek, majd Vörösmarty Mihály 1855-ös temetését követően vált nemzeti emlékhellyé.
Amióta a Nemzeti Örökség Intézet kezelésébe került, a sírkertben komoly állagmegóvási munkálatokat, fejlesztéseket végeztek el, pár éve pedig vezetett túrákat is kínálnak. Nemrégiben pedig megújult az ingyenes telefonos applikáció, a Fiumei Guide is, mely segítségével egyéni sétákon lehet bejárni a kertet. A 27 tematikus útvonal és az itt nyugvókról szóló információk fontos kapaszkodót nyújtanak az emlékezősétához, de tapasztalataink alapján a térképes alkalmazás sajnos sokszor inkább csak megnehezíti a sírok felfedezését, mert nem mindig jelöli pontosan a sírok helyzetét és távolságát, illetve nehezen hangolja össze a valós térben sétáló felhasználó útját a virtuális temetővel, így előfordul, hogy többször is elmegyünk a keresett helyszín mellett. Az információgazdagság ugyanakkor mellette szól: segítségével megismerhetünk olyan meghatározó alakokat, vállalkozókat, művészeket, orvosokat, akiknek neve ma talán már nem sokat mond, pedig egykor a város és az ország életében fontos szerepet játszottak.
Itt nyugszik Klösz György fotográfus, akinek köszönhetően jól ismerhetjük a századforduló Budapestjét, a több száz Titanic-utas életét megmentő hajóorvos, Lengyel Árpád vagy a csodás könyvritkaságokat gyűjtő Todoreszku Gyula, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc emlékét holtáig ápoló Damjanich Jánosné, a nagy vagyonát a magyar tanügyre hagyó báró Strallendorf Brúnóné, aki házat építtetett a Pál utcai fiúk grundjára. A nagy gasztronómiai dinasztiák, a Gerbeaud, a Stühmer és a Gundel család mellett ide temetkeztek az olyan valamikori borkereskedő és sörgyáros dinasztiák, mint a Malosik, a Haggenmacher vagy az Aich család is. A temetőt járva találkozhatunk a XX. század elején születő iparművészet kiemelkedő figurái, Lesznai Anna, Ferenczy Noémi, Horti Pál és Maróti Géza sír emlékével, meg lehet ismerkedni azokkal a nemzetépítőkkel is, akik múzeumok, alapítványok, iskolák létrehozásával mozdították elő az ország fejlődését. A méltóságos obeliszkek, szarkofágok, mauzóleumok, mellszobrok, neobarokk és neoreneszánsz síremlékek, melyeket olyan nagyságok készítettek, mint Donáth Gyula, Róth Miksa vagy Stróbl Alajos, az elmúlás dekadens szépségéről árulkodnak.
Fél napba is beletelik, míg az 56 hektáros területet végigjárja az ember, a nyugodt szemlélődéshez, az elmélyült felfedezéshez azonban sokkal többre van szükség. Időről időre vissza kell ide térni.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2023/28. számában jelent meg július 14-én.
