A XX. század egyik legvitatottabb építészeti korszakát, a késő modernét dolgozza fel Kovács Dániel művészettörténész hiánypótló kötete, de az idei Budapest100 témája is ennek az időszaknak egy szeletére fókuszál.
Minden korszak lenézi az előtte lévő érákat, de úton vagyunk afelé, hogy jobban értékeljük a második világháború utáni időszak építészeti emlékeit. Félő azonban, hogy pont akkorra fogunk eljutni odáig, amikor már nem sok marad ebből az örökségből. Sok minden elpusztult a szecessziós vagy a modernista épületek közül is, és úgy tűnik, a késő modern házak közül is sokat fel kell áldoznunk, hogy a megmaradt keveset becsülni tudjuk majd – mondja a Magyar Hangnak Kovács Dániel művészettörténész. A Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ muzeológusa a XX. század egyik legterheltebb történelmi kora, az 1948 és 1989 közötti időszak épített örökségéről írt könyvet, ennek apropóján kérdeztük a korszak megítéléséről, a gyakran megvetett épületek értékeiről és a visszaépítések szakmai tilalmáról.
Kovács Dánielnek ez már a harmadik tematikus kötete, korábban Budapest szecessziós, illetve art déco és modern építészetét járta körül. A Kedves László Könyvműhelye gondozásában megjelent Szocreál és késő modern Budapest sétaútvonalakra szervezve mutatja be a korszak mérnöki eredményeit 420 fővárosi helyszínen keresztül. Ezek az állami beruházásban készült középületek, áruházak, lakótelepek és lakóházak, illetve pályaudvar és templom jól példázzák a kor művészeti, politikai és társadalmi jellegzetességeit, építészeti és városépítészeti elveit. Kvalitásukat a mai napig nem tudjuk reálisan megítélni, hiszen a kommunizmus, az államszocializmus termékeiként tekintünk ma is rájuk. A kötet azonban kapaszkodót nyújthat ahhoz, hogy elkezdjük megismerni és megérteni az érett moderntől a posztmodernig tartó időszakban megszületett épületek valódi értékét.
A modern építészet alapvető problémája, hogy a felhasznált anyagok minősége és a megváltozott energetikai elvárások miatt sokkal gyorsabban öregszik, mint a korábbi időszak házai. A high-tech vagy posztmodern épületeket alapvetően 20-30 éves élettartamra tervezték, ezeknek anyagiságukban nincs elegendő erejük ahhoz, hogy túléljenek egy hosszabb időszakot. – Lehetséges, hogy mire levédetnénk például a Lehel téri piacot, addigra átesik egy olyan átalakításon, amely miatt sokkal nagyobb költséggel járna a visszaépítése – mondja Kovács Dániel.
Az egyik első high-tech homlokzat Magyarországon Gulyás Zoltán és Reimholz Péter közös munkája, a Visegrádi utcai Medicor-székház volt az 1970-es évek elejéről, amelyet a kilencvenes években átépítettek, így ma már nincs mit védeni rajta. Kovács Dániel rámutat, a rendszerváltás építészeti szempontból komoly trauma volt, a házak jelentős része elvesztette eredeti funkcióját, ezzel identitását. – Ennek eklatáns példái a pártházak és a művelődési házak. A könyvbe azonban olyanokat válogattam be, amelyek jó példák és valamilyen módon tovább tudtak élni. Van olyan kulturális központ, amely iskolává vagy egyházi helyszínné alakult, de jó példának tekinthetjük a felújított és legfőbb formai elemeit megőrző Széll Kálmán téri metrólejáratot is.
Kovács Dániel szerint még mindig sok feldolgozatlan – személyes és kollektív – trauma kötődik a szocializmus időszakához, és továbbra is erősen átpolitizált diskurzus zajlik erről a korszakról. Ennek hatása a városkép változásában, a bontásokban és visszaépítésekben is tetten érhető. – Bár a szakmán belül, a velencei chartát követve, az elpusztult alkotások visszaépítése tiltott gesztus, valójában mindig is történtek ilyen visszaépítések. A könyvben is említek egyet: a szocreál időszakának szokatlan döntése volt Hild Károly egykori, a háborúban elpusztult neoreneszánsz bérházának újbóli felhúzása a Széchenyi rakparton. De akár említhetnénk az állatkert növényházait is, amelyeket a kilencvenes években emeltek az egykor ott álltak mintájára, és ez ellen senki nem tiltakozott – mondja a művészettörténész, aki szerint a várbeli építkezésekre nehéz objektív szemmel tekinteni, mivel a politika áthatja a munkálatokat, lehetetlenné téve a szakmai vitát.
A második világháborúban sorra pusztultak el a budai Vár historizáló homlokzatai, kupolái, enteriőrjei, de Kovács Dániel szerint azok az épületek is nagyon komoly kulturális-történeti értéket hordoznak, amelyek ezek helyébe kerültek, hiszen a Vár ebben a korszakban, az ide telepített közintézmények révén mindenki előtt megnyílt. – Hiányzik a kanonizációs munka, a korszak átfogó vizsgálata, amely elindult a kilencvenes években, de azóta félbemaradt. Ez akadályozza a műemlékké nyilvánítást is, hiszen nincs meghatározva, mely épületek fontosak, melyek azok a szempontok, amelyek alapján oda kéne figyelnünk bizonyos értékekre. Ezért is történhetnek meg olyan bontások, amelyek a közelmúltban lezajlottak vagy folyamatban vannak, elég csak a Fontana Áruházra vagy a Munkásőrség gellérthegyi székházára gondolni. Széles körű diskurzusra van szükség, amely láthatóvá teszi a problémákat, és mind a fenntartó, mind az állam döntéseit befolyásolhatja.
A művészettörténész szerint a Magyar Nemzeti Levéltár Bécsi kapu téri palotájának szomszédságában lévő egykori Országos Villamos Teherelosztó eltüntetése bizonyos szempontból mégis mérföldkőnek tekinthető, hiszen nemcsak a szakma, de a nagyközönség egy része is felháborodott Virág Csaba alkotásának bontásán. Ennek ellenére hosszú időnek kell még eltelnie, mire az átlagember ugyanúgy tud majd ezekre az épületekre tekinteni, mint a klasszicista vagy historizáló házakra.
A kötetben megjelenő épületek tökéletesen példázzák, ahogy az ötvenes években direkt politikai utasítás nyomán, meghatározott stílusban épültek házak a Szovjetunióból átvett direktívákat követve: a hatalom szó szerint vezette az építész ceruzáját. A Kádár-korszak megszilárdulásával az építészek találkozhattak a nemzetközi irányzatokkal, a funkcionalizmus helyét pedig szép lassan a különböző formalizmusok vették át. A hetvenes évek rejtett értékeket tartogatott, ekkor indultak el ugyanis az alternatív építészeti kezdeményezések, erőre kaptak az organikus nézetet képviselők (például Makovecz Imre) vagy a politikai-társadalmi nézeteiket az építészet nyelvén megfogalmazó alkotók (például Rajk László és Nagy Bálint), de ezeknek az eredményei láthatatlanok maradtak.
– Nem azért kellett megadott szerkezetekkel, megadott funkciókra, négyzetméterekre tervezni, mert ez volt a központi elvárás, hanem azért, mert a hatalom olcsó és könnyen felépíthető házakat akart, amelyek minél szélesebb tömeg számára elérhetők. Kétségtelenül olyan kényszerhelyzetek – tipizálás és tömegtermelés – álltak akkoriban elő, amire egy piacgazdaságban nem lett volna példa. Ez utólag értelemszerűen megmérgezte a korszakkal kapcsolatos általános percepciót. Itthon az építőipari vállalatok nyomása és korlátoltsága miatt sokkal kevesebb lehetőség nyílt a panellel való kísérletezésre is, mint a környező országokban. Utólag ez is egy elszalasztott lehetőségnek tűnik – mondja Kovács Dániel. Ahogy az a kötetből is kiderül, a nyolcvanas évek már a rendszerváltást megelőzően egyfajta átmenetet jelentett, beindult a magántervezés, és gombamód szaporodtak a családi házak, de történt egy visszalépés a kézműves minőség felé is.
A több mint tíz évig tartó kutatási folyamat során Kovács Dániel számára fontos szempont volt, hogy ráirányítsa a figyelmet azokra a női tervezőkre, akiknek ugyan a korszak meghatározó épületeit köszönhetjük, mégis sokkal kevesebb elismerést és visszhangot kaptak. – A Fehérvári úton egymás mellett áll két épület: Gulyás Zoltán nagyobb visszhangot kiváltott, sötét téglás lakóháza mellett néhány méterre ott van P. Mueller Éva türkiz csempével burkolt háza, amely pontosan ugyanakkor épült, mégsem esett szó róla a szakmai lapokban, így a közelmúltig gyakorlatilag nem is lehetett tudni arról, ki a tervezője. Valószínűleg azért, mert sokkal játékosabb, kísérletezőbb, rizikósabb, mint Gulyás Zoltán munkája. Hihetetlenül izgalmas alternatívát mutat a korszakból, amit újra fel kell fedezni.
A korszak női tervezői olykor sokkal merészebbek voltak, mint férfi társaik. Ezt bizonyítja például Kökény Ágnes Ganz utcai, királykék piro gránittal burkolt társasháza. Kökény visszahozta a színt az építészetbe, Ybl-díját is lila és piros lakótelepi iskoláiért kapta meg. A művészettörténész szerint mellette sokkal több figyelmet érdemelne az óbudai kísérleti lakótelep egyik házát is jegyző Mináry Olga, valamint a Somlói úton álló egykori Munkásőrség-székházat, illetve a hazai brutalizmus egyik szép példáját, egy Hegyalja úti társasházat tervező Pázmándi Margit munkássága is, így a kötetben mindegyikőjüktől megjelenik egy-egy meghatározó épület.
A könyv épp az idei, május 9. és 12. között zajló Budapest100 programsorozathoz időzítve jelenik meg, amelynek szakmai tanácsadója szintén Kovács Dániel. Az esemény a főváros késő modern örökségét, az 1970-es évek építészetét mutatja be, és annak megítéléséről, lehetséges jövőjéről indít diskurzust. – Még mindig viszonylag egyszerű sztereotípiák élnek a fejünkben az 1970-es évek építészetéről annak ellenére, hogy az elmúlt években elindult a korszak átértékelése, sőt kialakult egyfajta kultusza. Ha személyes szemszögből tekintünk az épületekre, akkor máris a nosztalgia és a kötődés alakítja a viszonyunkat. A Budapest100 épp erre a személyességre összpontosítva osztja meg a csatlakozókkal, hogy szakmai szempontból miért jelentős ez az időszak – mondja Kovács Dániel. – Olyan különleges épületeket lehet ezen a hétvégén végigjárni, amelyek létezéséről sok fővárosi lakos talán nem is tud.
A mostani programsorozat nagyon fontos lépés ahhoz, hogy elkezdjünk ezekre a házakra közös értékként tekinteni, mert nem élünk az örökségünkkel, sokkal inkább feléljük. Kovács Dániel szerint az idei Budapest100 építészettörténeti szempontból is úttörőnek számít, hisz az önkéntesek most azt a kutatói munkát végzik el, amely – ahogy arról már korábban is szó esett – oly régóta várat magára, a most megnyíló házak történetét ilyen átfogóan ugyanis még senki sem vizsgálta.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/19. számában jelent meg május 10-én.
